e-világ

A Szent László híd

"Számomra csak egy Magyarország létezik"– mondta július 4-én Medgyessy Péter miniszterelnök a Szent László híd avatásán Szekszárd és Dusnok között, a Duna fölött állva. Ő nyilván arra célzott, amit a "másik oldal" sugall. Merthogy az egyik politikai oldal nem képes elfogadni azt, amit a másik politikai oldal mond, tesz, akar. Pedig itt most a nép, az emberek, az ország javát kellene nézni és nem a magunkét. Összekötve a különböző meggyőződéseket – úgy, amint például ez a híd összeköti a két partot...

A beszédek jók voltak, a hangosítás működött, a szalagot átvágták, a söröshordó is gurult, ahogyan kell. Csak éppen a „két Magyarország” képen gondolkodtam el egy kicsit.

Le kell szögeznem, hogy nem értek a politikához, és nem is szándékozom megérteni a politikusokat, emiatt a választások idején mindkét táborból voltak olyanok, akik megharagudtak rám. Viszont a „két Magyarországot” rögtön megértettem. Illetve: értelmeztem a magam módján. Merthogy én vagyok a „lakos”, a „néző”, a „polgár” – akihez adott esetben ezeket a beszédeket intézik.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a Déli Egyházkerület püspökhelyettesével utazhattam a tett színhelyére, aki ott rövid igehirdetési szolgálatot végzett katolikus és református kollégájával együtt. Bács-Kiskun megye közepéről a hidat úttalan utakon, meglehetősen balkáni körülmények között tudtuk elérni. Magát az objektumot ebből az irányból (meg valószínűleg a másik oldalról is) több „ellenőrzési ponton” át lehetett csak megközelíteni. Az első helyen marcona fiúk álltak. „Van önöknek meghívójuk?” – kérdezték. „Nincs – feleltük –, de le van adva a rendszámunk”. Erre átengedtek minket. A következő posztnál valamelyik polgármester ismerősünkre hivatkoztunk. A harmadiknál már csak a parkolót mutatták meg.

A hídhoz az úttesten mentünk. A hídfőhöz érve két biztonsági őr közölte, hogy át kell mennünk a járdasávba. Erre egy alumíniumkorlát megmászásával kerülhetett sor. (A püspökhelyettes is mászott, ahogyan a többi vendég.) Átérve a hídon a színpadhoz értünk, ez előtt gyülekeztek a protokollvendégek, így az egyházak képviselői is. Erre az állomásra egy vízelvezető árkon történő merész átszökelléssel jutott el evangélikusságunk bátor képviselője. (Még jó, hogy – anno – több éven át focista volt!) A színpad a szekszárdi hídfőnél épült fel oly módon, hogy oldalról ne lehessen látni (például a meghívott kiskunsági polgármestereknek, akik nem ugrották át az előbb említett árkot), és aki nem az első sorokban állt, az a nyitó majorettműsort sem élvezhette. Jómagam a nyolcadik sorban csak a lányok botjának a végét láttam – ha megemelték.

A narrátor – nyilván nem akarván megsérteni a „két Magyarország” különböző gondolkodóit – így hívta fel a figyelmet rövidesen felcsendülő nemzeti imádságunkra: „Most pedig hallgassuk meg a Himnuszt!” Még talán az hiányzott a végéről: „Aki akarja, énekelheti is!” A híd adatainak ismertetése és a megkapó beszédek után következett az ökumenikus szertartás. Itt már parancsolóbb, kevésbé demokratikus hang vált uralkodóvá: „Most pedig mondjuk el együtt az Úrtól tanult imádságot, a Miatyánkot! Mi Atyánk,...”

A szalag átvágása a színpad mögött történt. Ezt sem a nép, sem a lassabban rohanó operatőrök nem láthatták. A díszvendégek ezután ünnepélyesen bementek a híd közepéig, egy söröshordót gurítva maguk előtt, a sajtó pedig ott cikázott az útjukban, lesve azt a pontot, ahol a miniszterelnök bedobja a koszorút a Dunába. Egyszer csak bedobta. A mellette álló operatőrök fel is tudták venni. A nép pedig boldogan méne haza.

Illetve: a korlátakadály még hátra volt a kiskunoknak. Igaz, visszafelé az alumínium korlátdarabot egy ügyes kezű odarendelt mester már leszerelte. Két biztonsági ember vigyázta a szent helyet, amely piros szalaggal vala elrekesztve a nép elől. Merthogy ott csak azok mehettek át, akik ügyében a főnökség „vókitokin” odaszólt. Akik tehát visszafelé a járdán jöttek, de parkoló autóikhoz át akartak menni az útpályán, azok újból másztak. Így például egy kalocsai nyugdíjasklub tagjai is, akik buszukhoz igyekeztek.

Kedves Miniszterelnök Úr! Szerintem igenis két Magyarország van! Az egyik fele a „nép”, a másik fele pedig az, aki ezt a népet butítja. Lehet itt korlátozni, lehet itt törvénykezni, lehet itt készülni az unióra, de azért jól mondta egy negyven éve Bécsben élő magyar ismerősöm: „A magyarok nagyon akarnak szervezni. Megcéloznak egy erős német színvonalat, de annyi hiba csúszik a lebonyolításba, hogy – tekintélyes erőfeszítések és spárgák árán – elérnek egy gyenge olaszt.”

Nem lehetne egyszer egy mértékadó francia szintet megcélozni?

ifj. Káposzta Lajos