Keresztény szemmel

Meghal Assisi Szent Ferenc. Egy pusztaságban találja magát, ahol egy hatalmas, lapos kő kivételével semmi sincs. Leül a kőre, és vár. Hirtelen egy ismeretlen aggastyán ül le mellé, vállára teszi a kezét, és a következőt mondja: „Ferenc! A halál után nincsen semmi. Nincs Isten, nincs örökkévalóság, sem üdvösség, sem kárhozat. Van még félórád, hogy végiggondold az életed, és utána megszűnik minden, és te magad is elmerülsz a semmiben.” Ezt követően az aggastyán eltűnik, Ferencünk egyedül marad.

Először rémület keríti hatalmába. „Az egésznek nem volt semmi értelme – dörmögi maga elé félhangosan. – Hiába mondtam le mindenről, hiába szenteltem Istennek az életem. Egy lapra tettem fel mindent, és most kiderül, hogy az egész nem volt más, csak illúzió, vagy ami még roszszabb: egy fatális tévedés.” Amikor azonban végiggondolja, hogyan is élhetett volna másképp, rádöbben: csak így volt értelme. Pusztán a földi örömök bűvöletében leélt élet után vajon most boldogabban ülne itt a kövön? Nem. Ez így volt jó, így volt szép, és ha most elölről kezdhetné, akkor is így csinálná.

A fenti, általam kitalált rövid „történet” a hit kockázatos voltát hivatott illusztrálni, és azt a felismerést, hogy mégis érdemes vállalni ezt a kockázatot. Mert akár tetszik, akár nem, akár beszélünk róla, akár még csak a gondolatától is irtózunk, a tisztességes, becsületes emberi gondolkodás alapján ki kell tudnunk mondani: igen, lehet, hogy tévedünk, lehet, hogy az egész „csak illúzió”. A hívő emberek többsége számára csupán gondolatban idáig merészkedni is már valósággal istentagadás. Pedig álságos ez a szakadék szélétől való visszatáncolás, mert valójában nem az riaszt minket, hogy Isten ellen vétünk, vagy tekintélyén csorbát ejthetünk, hanem sokkal inkább magunkat féltjük attól a bizonyos „semmitől”. Vajon közülünk, hitünket gyakorló keresztények közül melyikünk mentes attól az önzés fogalmát kimerítő érzéstől, hogy egykor majd bebizonyosodik: „Igazam volt!” A többiek, a másként élők és gondolkodók, az Úristennek egy életen át fityiszt mutatók pedig megszégyenülnek Isten előtt – és előttem is! –, én pedig kihúzhatom magam. Nem az ilyen lelkületre, ilyen „uramuramozásra” mond-e nemet Jézus, amikor így szól: „sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”?

Meggyőződésem, hogy senki sem lesz, aki kihúzhatná magát, vagy így szólhatna: „én megmondtam előre”. Ha ilyen megoldás állna az élet végén, számomra akkor válna értelmetlenné a hit, és illúzióvá Isten létezése. (Akkor már inkább az a bizonyos kő és az utolsó félóra.) Ha rajtunk múlna, mi valószínűleg ilyen befejezést rendeznénk – a prédikációban gyakran megtesszük –, de hála Istennek, nem rajtunk múlik. (Én személy szerint valami olyan „megoldásra” számítok, ami messze felülmúlja mindannyiunk elképzeléseit. Hívők és hitetlenek ott fogunk állni és térdre hullani és eggyé válni valamiféle szent meglepetésben, és kiderül majd, hogy nem volt „igaza” egyikünknek sem. Pontosabban egyvalakinek mégis, de őt meg keresztre feszítettük, méghozzá hívők és hitetlenek együtt.) Az a baj, hogy a dolgok végső elrendezésével kapcsolatban teljesen saját, kicsinyes emberi képzeteinkből indulunk ki, és még annak a lehetőségével sem számolunk, hogy létezhet olyan megoldás, amiről még csak megközelítőleg sem lehet elgondolása egyikünknek sem. Márpedig az emberét messze felülmúló isteni képességek gazdagságából kiindulva egy ilyen megoldás enyhén szólva valószínűsíthető.

Ki kell mondanunk azt is, hogy Isten létezését valló és létét tagadó elgondolások vonatkozásában két egyenrangú, tisztességes és becsületes álláspont néz szembe egymással. Merthogy az emberlét tapasztalataiból mindkét következtetés levonható, és egyik félnek sincsenek a másik meggyőződését egyértelműen cáfoló, illetve saját meggyőződését egyértelműen bizonyító érvei. Ebből kiindulva a legszilárdabbnak tűnő, illetve a leghatározottabban képviselt istenhit sem több, mint Isten létezésének puszta feltételezése. Ijesztően hangzik, hiszen a bizonytalanság mélysége fölé állít ez a megállapítás. A tisztességes és becsületes hitnek azonban ezt a mélységet meg kell járnia, különben az egész nem más, mint önámítás és képmutatás. Csak akit élete során legalább egyszer megrendített saját hitének mérhetetlen kockázata – vagyis annak lehetősége, hogy lehet: tényleg nincs Isten –, csupán az ismeri azt a békességet és megnyugvást jelentő érzést is, hogy valami olyasmire tette fel, szánta oda az életét, amiért érdemes vállalni ezt a kockázatot. Gondoljunk arra a kőre és az utolsó fél órára a „semmi” előtt! Ha valóban így történne, mit szólnánk hozzá? Ha felháborodást éreznénk, csalódást, ha úgy vélnénk, hogy igazságtalanság történik velünk, vagy ha fejünket vernénk abba a bizonyos kőbe, hogy mekkora bolondok voltunk, mert egy tévedésbe kapaszkodtunk egy életen át, akkor hitünk és kereszténységünk nem volt más, mint számító önzés és képmutatás. De ha megnyugvással tudunk arra gondolni, hogy az életünknek csak így volt értelme, és csak az általunk feltételezett Istennel megélt kapcsolatunkban lehetett teljes az életünk, akkor hitünk és kereszténységünk igazi volt, őszinte, nem öncélú és nem hiábavaló.

Én egy meggyőződéses ateistát nem próbálnék meggyőzni álláspontjának tarthatatlanságáról. Esetleg azt javasolnám neki – ha hajlandó lenne rá –, hogy egy hónapig próbáljon úgy élni, mintha lenne Isten. Vagyis: minden pillanatot, minden történést ajándékként tudatosítson magában és éljen át. Minden egyes esetben, ha valami megörvendezteti, magában (de úgy, mintha valaki másnak mondaná) csak ennyit mondjon: köszönöm! Minden bajt fogadjon úgy, mintha egy sötét verembe kellene lemásznia, ahol azonban kincset rejtett el számára valaki. Egyáltalán: mindenben és minden mögött feltételezzen valakit, aki a javát akarja, és szereti őt.

Elképzelhetetlen, hogy egy hónap után nem bírná abbahagyni?

Az, hogy hívők vagyunk, semmiképpen sem jelentheti azt, hogy az emberlét egy egyáltalán nem mellékes kérdésében esetleg nekünk van igazunk. „Csak” annyit jelent, hogy vannak ajándékaink. Feltételezünk valakit, akinek örömeinkért hálát adhatunk, és bánatainkban is elrejtett áldását kereshetjük. Akinek irántunk való szeretetével és jóságával át van itatva az életünk. A többi pedig maradjon meglepetés.

Németh Zoltán