evél&levél

Baraka. Sokszor megnéztem a filmet. Rabul ejtett a látvány, a képek, a zajok, zenék, a szavak nélküli gondolatok. Arról, hogy kétféleképpen lehet élni e világon.

Futva, rohanva, körül sem nézve, az állandó rohanásban az órát nézni, mindig várni valamire: buszra, vonatra, metróra, zöld lámpára, a lehetőségekre, valamire, bármire. Sodródni az arctalanul hömpölygő tömeggel, futószalagon mozdulni, gépiesen élni és dolgozni, a monoton mozdulatok és a monoton zaj elrévedésében. Emeletes skatulyákban élni, betonrengetegben talpalatnyi helyen álomra hajtani a fejet ott, ahol már soha nincs csönd, és soha nincsen sötét. Ahol már a csillagokat sem látni a fény-környezetszennyezés miatt. Dobozból, zacskóból fűrészport enni, egyhangúan nyelni az ízetlen szemetet. Dobozra meredni gondolattalanul. Kémények füstjében fuldokolni szüntelen, szeméthegyekről révedni a semmibe. Aztán emeletes skatulyákban pihenni porként, hamuként, betonrengetegben, állandóan bekúszó szagokban és zajokban.

És lehet, mert lehet és kell egy másfajta világban élni – másfajta életet. Ahol a lényeg legbelül történik. Ahol nem kell sietni sehová. Ahol az emberek leülnek elmerengeni az élet folyásán. Ahol az emberek csillagokba néznek, s fürkészik a kifürkészhetetlent. Ahol az emberek megvetik a lábukat a szilárd talajon, szűk ösvényen járnak jó illatú erdőkben. Ahol az emberek összetartoznak. Illatos kenyeret esznek, egy korty jó bort isznak, a természettel együtt élnek, azzal együtt lélegeznek. A fűben hanyatt fekve nézik az úszó felhőket, s a szívük kitárul, hogy befogadja a Szeretetet, amely a Teremtőtől árad feléjük.

Világok arca. Igen, kétféle arc létezik. Kétféleképpen lehet e világban élni, de csak egyféleképpen érdemes…

Sánta Anikó