Liturgikus sarok

A templom gondozásra szorul, kívül is, belül is. Ha a gondozásnak csak nyomaszt a gondja, a gyülekezet nem méltó a templomára. Akkor sem, ha ezt csupán a nagy renoválások dátumaihoz és a kiadási tételek, számlák garmadájához kapcsolja. Amikor a dán Grundtvig gyönyörű templomhimnuszának (EÉ 288) második versére zendítünk: „Templomunk, drága vagy nekünk…” – egészen másra gondolunk, mint a pénztárkönyvre.

Harangozónak, dékánnak, temp- lomatyának, sekrestyésnek, egyházfinak szokták nevezni a templombelső gondozóját. Az evangélikusoknál talán legritkábban sekrestyésnek, mivel templomaink nagy részében megspórolták a sekrestyét. Néhol egy oltár mögötti szekrény, esetleg a lelkészi hivatal szekrényének pár polca helyettesíti – vagy inkább parodizálja – azt. De láttam már kartondobozba gyűrt terítőket is, gyertyatartókkal vegyesen.

Egyházfi azonban általában mindenütt van. Talán már túl vagyunk az anyagi lerongyolódás és elidegenedés-elidegenítés időszakán, amikor a gondozás teljes egészében vagy zömében a lelkészcsaládra meg pár hűséges emberre maradt. De sokszor kiderült, hogy ez az egyházi társadalmi munka is a „három napig untig elég” kategóriájába került. A gondozásnak azonban pontosan a rendszeresség, a folyamatosság az egyik jellemzője, illetve az a lelkület, amely józanul tudomásul veszi, hogy a por a templomajtón is beszökik, a pók a templomban, még a feszület két karja között is sző és fon szombat estétől vasárnap reggelig. A virág az oltáron is elhervad, bizonyos idő után már nem illata, hanem szaga van, a váza vizével együtt. A gyertya „körülmetélés” és a kanóc visszacsípése nélkül nem „szelíd, vonzó világosságot” sugároz, hanem fojtó füstöt áraszt. A terítők gyűrődnek és tisztításra szorulnak, és a szentedények patinája csak múzeumi tárlóban tiszteletre méltó, az oltáron azonban ragyogniuk kell. A harangozásról, annak hagyományos rendjéről meg a hólapátolásról nem is esett szó.

Szinte lakni kell a templomot, hogy minden tennivalót észrevegyen az ember. Az ige egyházától nem idegen a porrongy, a seprű és a felmosóruha. Jó olyan gyülekezetben élni, ahol a gondozás szép terhét férfiak és nők, idősek és fiatalok pontos rendben történő „váltógazdálkodásával” tudják elvégezni. Gyönyörű példák vannak erre is.

Mégis: szinte nélkülözhetetlen az az egy valaki, akinek gondja a templom. Az egyszemélyes egyházfiságra is vannak ragyogó példák. Sokszor eltűnnek a szolgálatuk mögött, mert ki veszi azt észre, ha minden a helyén, rendben van. Ismertem egyházfit, akinek a szemét bántotta a lefolyt gyertya, aki nem a gyertyatartó cseppfogó tányérjában gyűjtötte a kialudt gyufaszálakat, aki nagy tapintattal intézte, hogy szívtelen kopárság vagy virágkiállítás ne éktelenítse az oltárt. Aki egy szemvillanásból is szót értett lelkészével, aki időben kikövetelte az énekszámot a kántor számára, aki időben nyitott és csukott, mert szerette is, amit csinált, és tudta, kinek teszi.

Van ilyen egyházfi? Van és lehet! Csak éppen a lelkészi munka peremén – de nem túl messze – ott lehetne az a tudatos munka, amely az egyházfi szolgálatának gondját és szépségét rábízza a megfelelő emberre. Hálás vagyok Istennek és annak a lelkésznek, aki teológuskoromban közel kétéves egyházfi-sekrestyési megbízással készített fel a papi szolgálatra. Így belülről tudom, mit ér a nélkülözhetetlen mindenes: az egyházfi.

Fehér Károly