Keresztutak

A török-iszlám vallási intézet Berlinben

Ha jól emlékszem, az első században élt római író, ifjabb Plinius írta egyik levelében, hogy ha az ember a világ valamennyi terményét, kincsét és népét akarja látni, akkor vagy egy körülményes világkörüli utazásra kell vállalkoznia, vagy pedig Róma piacán kell egy sétát tennie. Globalizálódó világunkban, úgy vélem, nagyjából minden nagyvárosra igaz az, amit annak idején Rómáról állított az ifjabbik Plinius. Egy-egy nagyvárosban ugyanis nemcsak a nemzetek és az árucikkek, hanem a kultúrák is találkoznak, sőt bizonyos mértékig együtt is élnek.

Berlinre – mely már a két világháború között is sokféle kultúrát, hagyományt hordozott magában – különösen igazak a fenti megállapítások. A volt porosz főváros merevsége és a kávéházak, kabarék frivol világa tette sajátos hangulatú nagyvárossá. Kettéosztása után Berlin helyén két hermetikusan elzárt város keletkezett, két szembenálló világ részeként. A tizenhárom éve végbement egyesítés földrajzilag újra egységesítette a várost, de az „osszi” (keleti) és „vesszi” (nyugati) mentalitás még mindig jól érzékelhető Berlinben. A régi-új német főváros ismét befogadó és különösen színes nagyvárossá vált, régi műemlékei megújultak, s a „senki földjén” új városrészek keletkeztek. E színes kavalkád emblematikus jelképe volt számomra az, hogy ottlétem idején a berlini dóm tőszomszédságában, a világhírű Pergamon Múzeum mellett, a Spree folyó partján éppen strandröplabda-bajnokság zajlott. A Múzeum-sziget néhány négyzetméterét pár napra „tengerparti” föveny fedte, s a történelmi falak mellett közvetlenül a strandok hangulatába csöppent az arra járó – ha akarta, ha nem.

Azon a négynapos konferencián, melyen részt vehettem, első ránézésre nem volt ilyen sokszínű a jelenlévők névsora. Azonban hamar kitűnt, hogy a sokféleség itt is jelen van. A mintegy harminc résztvevő 12 európai ország 21 protestáns egyházát képviselte Szentpétervártól Torinóig és Amszterdamtól Nagyszebenig. A konferenciát a 30 éves Leuenbergi Egyházi Közösség szervezte, amely Európa több mint 100 protestáns egyházát fogja össze, evangélikusokat, reformátusokat, metodistákat és olyan előreformátori egyházakat, mint a husziták, a cseh testvérek vagy a valdensek. A magát „Európa protestáns hangjaként” identifikáló közösség rendszeresen tart konferenciákat, és készít kiadványokat. A megjelenő kötetek részint a tagegyházak mai közös, ökumenikus álláspontját rögzítik a legfontosabb teológiai kérdésekről, másrészt az ökumené és a mai európai kihívások protestáns aspektusait tárgyalják.

A június 26–30-ig tartó berlini találkozón a meghívott résztvevők az iszlám mai európai jelenlétéről, a keresztények és muzulmánok közötti együttélés tanulságairól, illetve perspektíváiról tárgyaltak a berlini Dietrich Bonhoeffer egyházi konferencia-központban.

Számunkra talán távolinak tűnik a probléma, de tudomásul kell vennünk, hogy Európában ma mintegy 20 millió muzulmán él – részben őshonos nemzetek a földrész déli és keleti részén, részben bevándorlók Nyugat-Európában. Németországban 3,2 millió török, Franciaországban 3 millió algériai és tunéziai arab, Angliában 3,5 millió (főleg) pakisztáni lakik. Százezerszámra vannak muzulmánok a kisebb nyugat-európai országokban is, ahol a lakosság 2,5-5%-át teszik ki. Közvetlen nyugati szomszédunkban, Ausztriában 300 ezer muzulmánt (a lakosság 4,2 %-át) tartanak nyilván. Ez az adat azt jelzi, hogy pár évtizeden belül akár Magyarországon is jelentős muzulmán közösség telepedhet meg.

A konferencián teológusok, hittantanárok, gyülekezeti munkások, valamint egy jogászprofesszor igyekezett körbejárni a protestáns kereszténység és az iszlám európai viszonyának kérdéseit. A reggeli közös bibliatanulmányozások több kérdést is felvetettek: egy zsoltár és a Korán egyik szúrájának elemzése során azt boncoltuk, vajon lehetséges-e együtt imádkoznunk hívő muzulmánokkal? Valóban egy és ugyanazon Istennek tartjuk-e Jehovát, az Atyát és Allahot? Más alkalommal több ótestamentumi igehelyet megnézve azt vizsgáltuk, milyen kép él az idegenekről a Szentírásban. A Biblia szerint sem könnyű együtt élni más vallással és más kultúrával, s a „másság” kritikátlan befogadása és tisztelete könnyen saját hitünk és identitásunk elvesztéséhez vezethet.

Az iszlám európai jogállásáról is hallhattunk előadást: Németországban a mohamedán vallás csak egyesületekben működhet; hivatalosan csupán evangélikus, katolikus vagy egyházon kívüli lehet az, aki itt kíván letelepedni. A társadalom tolerálja a mecsetek megjelenését, amíg csak hátsó udvarokban létesülnek, de a reprezentatívabb mecsetek, minaretek építése általában tiltakozást vált ki. Nehéz a jog eszközeivel az olyan problémákat megoldani, mint amikor egy tanítónő csak a hagyományos fejfedővel a fején hajlandó oktatni. A mintegy hatszáz mecset imámja külföl-dön – Törökországban – szerzi a képesítését, a németországi muzulmán hittudományi kar létesítése még csupán halvány terv. Nyugat-Európa most döbben rá: a nemzetállami kereteket szétfeszítheti a bevándorlás, hiszen az egykori török, illetve arab bevándorlók harmadik generációja van jelen a társadalomban.

A konferencia folyamán biztató és elrettentő példákat egyaránt hallhattunk arról, hogyan alakul a muzulmánok integrációja Németországban, Hollandiában, Belgiumban. Az evangélikus egyházak elsősorban karitatív módon próbálnak segítséget nyújtani a rászorulóknak, de előfordul, hogy ingyenes nyelvtanfolyamot vagy képzéseket szerveznek számukra, segítséget adnak az adminisztratív ügyek intézésében, vagy rendelkezésükre bocsátják a gyülekezeti helyiségeket. Esetenként missziói munka is folyik a kötelező hittanoktatás keretében. A missziót elvileg nehezíti, hogy az iszlám – halálbüntetés terhe mellett – tiltja a más vallásra való áttérést, bár a német muzulmánok közössége a közelmúltban kiadott állásfoglalás szerint hatályon kívül helyezte ezt a szabályt. Az együttműködés és az elzárkózás egyaránt megfigyelhető a muzulmánok részéről, mint ahogy a hagyományok feladása és a tradíciók újjáéledése is. A muzulmán világ éppúgy megosztott hitében és szokásaiban, mint a kereszténység, s ez a megosztottság az európai muszlimokra is jellemző.

A kérdéskör egyik tragikus aspektusára egy pomerániai (Északkelet-Németország) résztvevő hívta fel a figyelmet: ő egy olyan alapítványnál dolgozik, amely a muzulmán országokban élő keresztények üldözését kíséri figyelemmel, és próbál segítséget nyújtani az áldozatoknak. E sorok írója, egyetlen magyar résztvevőként rövid beszámolóban arra tett kísérletet, hogy az ezeréves magyar történelemben bemutassa a muzulmán és keresztény egymás mellett élés különböző módjait.

A konferencia munkáját „megelevenítette” a Kreuzberg negyedben lévő mecsetben tett látogatás. E városrész arról nevezetes, hogy itt élnek legnagyobb arányban a különböző bevándorlók. A lepusztult épületek, piszkos utcák látványa inkább emlékeztetett Budapest néhány belső kerületére, mint egy német nagyvárosra. Berlin nyolc mecsetének mindegyikét bérházak hátsó udvaraiban alakították ki. Ellátogattunk az újonnan épült Zsidó Múzeumba is. Az ott megtekintett kiállítás a vallási és kulturális együttélés fény- és árnyoldalainak bemutatására tesz kísérletet.

A konferenciának számomra a témán túlmutató üzenete volt. Sokszínű, pluralista, elvilágiasodó és felgyorsuló világunkban hogyan találhatják meg a protestáns egyházak helyüket? Európa nyugati felén az egyház sok mindennel próbálkozik, hogy hivatását – az evangélium hirdetését – minél jobban elláthassa. A sokszor meglepő, olykor megbotránkoztató egyházi „munkaágak” felvillanása egyet mindenképpen bizonyít: a protestáns egyházak élni és hatni akarnak, s keresik helyüket világunkban. Nem biztos, hogy mindig jó úton járnak, és jó válaszokat találnak, de mindenképpen igyekeznek betölteni a hivatásukat. Abban bízhatunk, hogy az új évezredben az Úristennek terve van mind velünk, mind a félezer éves európai protestantizmussal is.

Kertész Botond