A hét témája

Évtizedekkel ezelőtt váratlanul egy lelkésztársam toppant be hivatalomba, régi ismerős – mi járatban lehet?

„Miklós, nem árulok zsákbamacskát: az ávósok kényszerítenek, hogy írjak rólad jellemzést, főként abból a szempontból, hogy ha kiengednek Nyugatra, nem maradsz-e majd kinn. Mondd meg nekem, mit írjak rólad!” Nyelek egyet-kettőt, nem firtatok semmit, megköszönöm százszázalékos bizalmát, mert bizony ha az elvtárs urak megneszelnék „árulását”, nagyon befűtenének neki. S ő különben sem volt „jó fiú” az államiak szemében.

Óvatosan adom a tippeket, túl szép ne legyen jellemzésem. (Egyébként elég hamar kifejlődött az „informátorfelismerési szimatom”. Egyikük „fődiplomás” létére meglepően ügyetlen volt.) Kollégámról persze, ami kényes témáját illette: soha, senkinek, semmit.

Különben sejtettük, tudtuk, hogy kihez lehetünk bizalommal. Nem sok idő múltán a lehallgató „poloskákkal” is számolnunk kellett. Olykor a házigazda sem tudta, hol lapul ilyesmi a lakásában vagy inkább a munkahelyén. Amikor aztán megkaptam a kiutazási engedélyt, egy jól értesült tisztviselő odasúgta a papír mellé: „Nagyon vigyázzon! Bárhol lehallgathatják!” Hasznát is vettem a jó tanácsnak.

Később a „belügyes fiúk” személyesen, nyíltan vettek kezelésbe, kizárólag törzstisztek, világosan célozgatva arra, hogy ők nagy embert csinálnak belőlem, ha beszegődöm hozzájuk diszkrét munkatársnak, különben nem lesz jó dolgom. Akkoriban a megyei egyházügyi titkár, majd „főurunk” súlyosan megfenyegetett, minden törvényes alap nélkül, „ha nem viselkedem okosabban, helyesebben…”.

Hullámzóan így ment ez röpke kilenc évig. Kiképzett szakemberek váltogatták egymást, rangosak, rafináltak. A „keresztapát” Keken András temetésén láttam utoljára: kíváncsi lehetett, kik azok a reakciósok, akik Ordass Lajos közvetlen munkatársát meggyászolják anélkül, hogy hivatalból ott kellene lenniük.

Az ítélet Isten dolga. Az Ő társaságában sosem voltam egyedül.

Dr. Bodrog Miklós