Keresztény szemmel

A fenti írás a húsvéti lapszámunkban közölt felhívásunkra érkezett. „Belső szoba” jeligével továbbra is várjuk olvasóink egy-két oldalas vallomásait arról, hogy mikor, hol és hogyan szeretnek elcsendesedni – A szerk.

Szüleim két-három éves korom óta minden vasárnap elvittek magukkal az istentiszteletre. Mint kisgyermek csöndben hallgattam a prédikációt, bár nem sokat értettem belőle. De lenyűgözött a hatalmas épület, félve néztem fel a magas szószékre, csodáltam a színes oltárképet, tetszett az ének- és orgonahang. Soha nem rendetlenkedtem, talán inkább szorongtam: úgy éreztem, nem akármilyen ez a hely. Persze akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez Isten háza. Kamaszkoromban barátnőimmel mentem minden vasárnap istentiszteletre, s bizony időnként megtörtük a csendet, suttogtunk, néha még kuncogtunk is.

A templomok közben változtak, a kamaszkor elszállt, s attól kezdve már tudatosan kerestem a templom csöndjét egy másik hajlékban, ahol konfirmáltam, majd házasságot kötöttem. Itt akkoriban már háromnegyed 11-kor megszólalt az orgona egy híres orgonaművész keze alatt.

Minden vasárnap ott voltam, s az istentisztelet kezdetéig áhítattal hallgattam J. S. Bach és más zeneszerzők csodálatos zenéjét. Ez alatt el tudtam szakadni a földi gondoktól, próbáltam közeledni Istenhez, felkészülni lélekben az elkövetkezendő prédikáció befogadására.

Az évek múlásával szeretteimet sorra elveszítettem. Az egyik templomban, ahová most is elmegyek, ha tehetem, időnként megemlékezünk elhunyt testvéreinkről. A lelkész így szól a gyülekezethez: „Csendesedjünk el!” Öt percig halkan szól az orgona, s a gyülekezet lehajtott fejjel emlékezik. Ilyenkor úgy érzem, együtt vagyok Istennel, szól hozzám, vigaszt nyújt nekem, mert nem akármilyen ez a hely.

Templomaink csak vasárnap vannak nyitva, pedig jó lenne naponta bemenni, ha csak öt percre is – egy kis csöndért, egy kis beszélgetésre Istennel, egy pár percnyi nyugalmat találni zaklatott lelkünknek.

Csaba Piroska