Napról napra

Sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek. 2Pt 1,21 (Ám 7,14–15; Mt 5,13–16; Ef 5,8b–14; Zsolt 4) Milyen gyakran előfordul, hogy Isten üzenetének vélünk dolgokat az életünkben, pedig csak a Nagy Ámító műve az. Hallgatunk ezekre az iránymutatásokra, aztán pórul járunk. De Isten fölemel, megbocsát. Újat kezdve vesszük észre, hogy nem a csillogó, nem a hangos, nem a rikító, hanem sokszor a szürke, a mindennapi, a megszokott az, ami Isten által ihletett, és az Ő akaratának adekvát tolmácsolója.

Uram, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható. Zsolt 40,6 (Mt 11,4–5; Jak 2,14–26; Mt 8,28–34) Van-e olyan ember e glóbuszon, ki ne élt volna át már hasonlót? Mikor az embert elfogja az a hatalmas örömteli érzés, hogy a tökéletesség, a korlátlan hatalom, a mindentudás Istene, ki fölöttünk van, mégis lehajol hozzánk, „mütyűrökhöz”, és nem semmibe vesz, hanem fontosnak tart mindenkit személy szerint.

Mindenki aszerint vigyen ajándékot, amilyen áldást kapott Istenedtől, az Úrtól, aki adja azt neked. 5Móz 16,17 (Lk 12,48; 2Kor 6,11–18/7,1/; Mt 9,1–8) Milyen fontos gondolat! Már e régi mózesi időkben nyilvánvaló volt, hogy nem vagyunk egyformák. Sem termetre, sem kinézetre, sem okosságra nézve, sem anyagi helyzet tekintetében. És mégis milyen sokan, akik megtehetnék, nem nyitják szélesebbre markukat. Csak azt adják, ami feltétlenül illendő – egyházadónál, adománynál, ingyenmunkánál, másokon való segítésnél. Pedig jobb adni, mint kapni! Egyetértünk e mondással, de megvalósítani már nem mindig sikerül…

Az ÚR mennyei kenyérrel tartotta jól őket. Megnyitotta a kősziklát, és ömlött a víz, folyó áradt a szomjú földön. Mert emlékezett szent ígéretére. Zsolt 105,40–42 (Jn 6,51; Jak 3,13–18; Mt 9,9–13) Isten hihetetlen furfanggal gondoskodik rólunk. Csodát tesz, orvosilag is igazolható módon, de csodát mível a lélek mélyén is. Fenntart mindnyájunkat, bátorít, s ha elesünk, felemel. Mindennap tiszta lappal indulhatunk vele, a kisgyermek örömével, aki először kezd lábra állni. Mert nagyon szeret. Mindenféle ok, indok nélkül – mivel megígérte.

Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. 1Kor 15,19–20 (Lk 11,33–36/37–41a/; Mt 9,14–17) Nagyon nehéz helyzetben vannak az ateisták és a szkeptikusok, mert mindig magyarázkodniuk kell még önmaguk előtt is. Hiszen különben kétségbeesnének, hogy mi az élet értelme. Minden emberi lélek belső rezdülése érzi, hogy az lehetetlen, hogy utána ne lenne semmi sem…! Hogy akit szerettem, itthagyta a testét, és egyszerűen ennyi? Milyen jó, hogy van kegyelmes Istenbe és örök életbe vetett hitünk, amely lendületet, értelmet ad e földi létben. Bajok, gondok közepette is.

Te uralkodsz a dühöngő tengeren; ha hullámai tornyosulnak, te lecsendesíted őket. Zsolt 89,10 (Lk 8,24; Jn 18,19–24; Mt 9,18–26) Az Élet, a Sors és végső soron a mindeneket irányító élet-színpadi Mester mindnyájunk számára ad nehéz szerepeket is, melyeknek megélése igen keserves. Ahogy az ember egyre bölcsebbé válik az életben szerzett tapasztalatok által, rájön, hogy minden, ami keserves és nehéz, az utóbb Isten áldásává válhat. Mert a hívő ember szerint Isten minden rosszba belehelyezi egy sokkal jobbnak a magvát! Csak ki kell, hogy keltsük azt… Ha nem volnánk éhesek, nem tudnánk, mit jelent jóllakni. Ha nem volna légszomjunk, nem tudnánk, mekkora áldás lélegezni – élni!

Azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket. 1Kor 1,27 (Ézs 33,24; Fil 2,12–18; Mt 9,27–34) Isten „huncut”! Nem tartja be, sőt néhányszor kimondottan felrúgja a legelemibb ésszerűségi szabályokat is. Az ember olyan jól eltervezi, hogy mi illik, hogyan kell csinálni mindent, hogy az tessék a Jóistennek, aztán lám, Kain áldozata nem kell neki, a mihaszna Ábelé meg tetszik. Pedig olyan jól kitaláltuk, hogy XY embertársunkat miért nem szabadna, hogy szeresse és felhasználja. És Ő mégis áldást küld oda, ahova nem kellene… Pazarol. Kegyelmet, áldást, bocsánatot, szeretetet.

Buday Zsolt