Keresztény szemmel

"Több figyelmet fordíts azokra a dolgokra, amelyek életedet boldogabbá teszik, mint azokra, amelyek tönkre." (H. Jackson Brown) A Kálvin téri metró aluljárójában szólított meg az indiai ruhás fiatal nő. Modora megnyerő, hangja szelíd, arca mosolygós volt. "Krisna-tudatú hívőnek" vallotta magát, és adományokat gyűjtött az elesettek javára. Beszélgetni kezdtünk, gondoltam, jó alkalom ez egy kis vallásközi eszmecserére.

Izgatott a kérdés, hogy ez az alig húszesztendős lány vajon miért nem saját kultúrája elérhető, a lelki kincsek teljes tárházát felmutató vallása felé fordul, ha keresi az Istent? Magyarázata most sem hagy nyugodni, pedig közel egy évtized telt el találkozásunk óta. Szüleit ugyan csecsemőként megkeresztelték, de nem gyakorolták hitüket. A Biblia a könyvespolcon porosodott, és legfeljebb csak a Tízparancsolat néhány rendelkezését idézték neki belőle, mint jól forgatható ostort a gyermeknevelésben...

Templomba csak karácsonykor mentek, mert ezt az ünnepi hangulat részének tartották, ám Jézusban nem a Megváltót, csupán egy különleges kisbabát láttak. Lányuk aktuális lelkiállapotával keveset törődtek, olykor még a simogató jó szóról is elfelejtkeztek, mert az anyagi egzisztencia építése mindennél előbbre való volt. Mivel pedig a pénzből sosem volt elég, a szülők folyton feszültek, rosszkedvűek és fáradtak voltak. Hát hogyan is gondolhatták, hogy ez a fajta „keresztény mentalitás” kívánatos lehet gyermekük számára? Mégis ők voltak a leginkább fölháborodva, amikor felserdült csemetéjük elhagyta az ősi vallást, és a „krisnásokhoz” csatlakozott, akik vágy nélküli életet ígérnek meg belső harmóniát, napestig énekelve imádkoznak, és „idétlenül” vigyorognak.

Nevetni is lehetne a groteszk tükrön, ha nem volna olyan szánalmasan szomorú: mennyit ér a keresztényire festett maszk, ha nincs mögötte se hit, se ismeret, se Krisztus-követés, se öröm?!

Beszélgetőtársam persze később találkozott sok „templomos hívővel”, akik egyetlen vasárnap se kerülték el az istentiszteletet, de többükről kiderült, hogy szegényes az imaéletük, békétlenkedők, fösvények, avagy káros szenvedélyek kötik gúzsba őket. Ám leginkább az keserítette el, hogy sok keresztény emberből úgy árad az örömtelen, depresszív hangulat, hogy egyáltalán nem vonzó az a hit, amit képviselnek. Most is fülemben csengenek összegző szavai: „Azért nem lettem kereszténnyé, mert Jézus követei nem úgy élnek, mintha valóban meg lennének váltva.”

Fájó pont, de sajnos igaz kritika: nem vesszük eléggé komolyan Mesterünk szavait. A gyógyulás kezdete azonban a pontos kórkép felállítása. Az orvosságot bevenni pedig annak kell, aki beteg. Valljuk be, reménytelenséget árasztó szavainkkal bizony silány bizonyságtevői vagyunk Gazdánknak. Szánkból unos-untalan panaszáradat ömlik. Hol az időjárást, hol az anyósunkat, esetleg az áremeléseket okoljuk rosszkedvünkért. Már észre sem vesszük, hogy egész nap méltatlankodunk és aggodalmaskodunk, a reggeli dupla feketétől az esti Seduxen tablettáig. És valóban szeretetlenek is vagyunk, telve előítélettel, irigységgel és gőggel. A véren szerzett drága megváltást sokszor olcsó kegyelemmé tesszük, amikor nem félünk vétkezni, hiszen Isten úgyis megbocsát…

De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy ezt észreveszi környezetünk, és akaratlanul is rossz reklámaivá válunk vallásunknak? Felismerjük-e, hogy jóhírmondók helyett rosszhír-vivőkké lettünk, hiszen a rossz gondolatokkal, negatív életérzésekkel kimondatlanul is mérgezzük környezetünket?

Krisztusunk nem „túlélőcsomagot” dobott le nekünk a mennyből, hanem személyesen ajándékoz meg a teljes, boldog, szabad élet lehetőségével! Örömöt ad a hétköznapokra is. Olyan elvehetetlen és meggyöngíthetetlen örömöt, amely független a külső körülményektől, de még az aznapi hangulatunktól is. Hol veszítettük el ezt az örömöt? A Krisztus-követést sem lehet sokáig öröm nélkül bírni. Előbb-utóbb elkezdünk innen-onnan örömmorzsákat felcsipegetni, de soha nem lakunk jól velük. A keresztény életnek együtt kell járnia a jó lelkiismerettel, az adni tudás képességével, különben nincsen öröme. Öröm nélkül pedig kiszárad, megkövesedik, ólomlábakon jár a lelki életünk, és egyre több pszichoszomatikus tünetet fedezünk fel magunkon.

A gelotológusok (a nevetés élettani hatásával foglalkozó szakemberek) kutatásai alapján ma már tudjuk, hogy az örömteli nevetés erősíti az immunrendszert, oldja a stresszt, csökkenti a fájdalmat, élénkíti az emésztést, sőt még a vérnyomás normalizálásában is jelentős szerepe van. Az öröm felszabadítja a vérben az endorfint, az ún. „boldogsághormont”, és relaxált állapotba hozza az embert. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a sokat és jóízűen nevető embertársaink barátságosabbak, konstruktívabbak, és nagyobb alkotókedvvel rendelkeznek, mint sótlanul örömtelen társaik. A mindennapi tapasztalat azt is igazolja, hogy a humorérzék az egyik legfényesebb ékköve jellemünknek. Segít levetkőzni a vaskalapos gondolkodást, megvéd attól, hogy túlzottan komolyan vegyük önmagunkat, rávezet arra, hogy meglássuk az egyes élethelyzeteinkben rejlő komikumot.

Mert az is megkeseríti örömünket, hogy mindig mindjárt a legrosszabbra gondolunk, és minden apróságon megsértődünk. Túl sokat tépelődünk olyan dolgok miatt, amelyek valójában nem is tartoznak ránk, és évekig hordozzuk elfojtott haragjainkat, mert nem tudunk megbocsátani – és csodálkozunk, ha levesz a lábunkról a gyomorfekély.

„A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja” (Péld 17,22) – kínálja a megoldást Isten Igéje már több ezer éve. Milyen nagyszerű, hogy ezt a tanítást kezdik komolyan venni még a gyógyászatban is. Egy indiai orvos „nevető klubokat” alapít, a pszichoterápia beemeli a humort a lélekgyógyászat eszközei közé. Bohócdoktorok járják a kórházakat, hogy a gyermekosztályok kicsiny betegei gyorsabban gyógyuljanak. A gyermekeknek ugyanis lételemük a jókedv, a nevetés. Állítólag naponta 500 alkalommal nevetnek, kuncognak és mosolyognak, míg mi, felnőttek csupán hússzor. Pedig a gyerekeknek sincs mindig okuk az örömre, de jól akarják érezni magukat, és egyszerűen visszamosolyognak az Istenre. Ez a visszamosolygás hiányzik az örömtelen keresztény életből! Szomorú, hogy éppen mi, az övéi nem élünk áldásaival. Pedig Istenünk szüntelenül mosolyog ránk egyszülöttjében, az illatos virágban és érett gyümölcsben, szeretteinkben, a duruzsoló kályha melegében, a jól végzett munka fáradtságában, a friss kenyér és a mézes bor ízében.

Mit tegyünk, hogy visszanyerjük életünk sava-borsát: az örömöt? Neveljük arra magunkat, hogy az apró örömöket megbecsüljük és élvezzük, az apró gondokat pedig ne engedjük rátelepedni szívünkre! Naponta tegyünk jót valakivel! Simuljunk bele Isten akaratába, vegyük komolyan, hogy parancsai boldogságunkat szolgálják! Időnként revideáljuk értékrendszerünket: egy családi séta olykor nagyobb kincs gyermekünknek, mint a legdrágább születésnapi ajándék!

Ápoljuk baráti kapcsolatainkat, óvjuk egészségünket, figyeljünk környezetünk jeladásaira! Ne mérgelődjünk – ez rengeteg energiát von el a fontos dolgoktól! Lessük Gazdánk kezét, és sokat beszélgessünk vele! Barátkozzunk meg adottságaink korlátaival, de bányásszuk ki magunkból a lehető legtöbb értéket!

Néha hagyjuk tombolni a vihart, a naplemente úgyis káprázatos színeket fest a nyári égboltra. Az Úr mindenütt jelen van. Véges, mulandó dolgok nem elégítik meg lelkünket, csak az, ha mindig, minden pillanatban Vele vagyunk összhangban. Ő azt akarja, hogy az örömünk határtalan legyen benne, általa és vele. Már ma is.

Vigyázat! Az öröm is ragályos, akárcsak a búskomor hangulat. Hatni akar. Kibontakozni és szárnyalni bennünk és rajtunk keresztül mindenkiben, akivel találkozunk. Még arra is képes, hogy Istenhez hívogasson. Mert az öröm vonz.

Talán egy szép napon megszólít minket egy istenkereső lélek: „Mi az örömöd titka?” Ugye el fogjuk neki mondani?

Szőkéné Bakay Beatrix