Evangélikusok

Fabiny Tamás és a Duna Televízió munkatársai jóvoltából olvasóink immáron három hete naprakész, képes tudósítások segítségével követhetik nyomon a Lutheránus Világszövetség tizedik nagygyűlésének főbb mozzanatait. Hittudományi egyetemünk docense – előző lapszámunkban tett ígéretéhez híven – ezúttal az utolsó napok eseményeiről számol be.

Zsinat vagy egyházi napok?

A Lutheránus Világszövetség 1947-es megalapítása előtt a hazai sajtóban gyakran szerepelt az „evangélikus világzsinat” kifejezés. Ez a megfogalmazás abból a várakozásból született, hogy az egyházukat képviselő delegátusok – többségében püspökök és teológiai professzorok – olyan döntéseket hoznak, amelyek meghatározó erejűek az egyes tagegyházak számára. Az ilyen elképzelések szerint nemcsak hitbeli, teológiai, hanem erkölcsi, sőt közéleti kérdésekre is kiterjedtek volna ezek az állásfoglalások. Idővel azonban kiderült, hogy ilyen feladatot nem vállalhat magára a Lundban megalapított szervezet. Egyrészt a protestantizmus örökségével sem igazán férne össze egy ilyen központosított intézményrendszer, másrészt a delegálás módja is változott. Az összes résztvevőt tekintve – a nem minden szempontból szerencsés kvótarendszernek is köszönhetően – ma már lényeges kisebbségben vannak az egyházi vezetők és szakértők. (Számos példa van arra, hogy egy tagegyház úgy próbál megfelelni a részvételi szabályoknak, hogy az említett három kategóriát egyetlen személyen keresztül demonstrálja, vagyis valamely résztvevő mondjuk egyszerre fiatal, laikus és nő.) A delegálás ilyen szabályozása eredendően nemes szándékot tükröz: azt szeretné elérni, hogy a küldöttek saját egyházuk minél szélesebb rétegeit képviseljék, valamint arra kívánja serkenteni az egyes tagegyházakat, hogy a maguk körében nagyobb szerepet szánjanak ezeknek a csoportoknak.

Ám ez a rendszer azt a nem kívánatos eredményt is magával hozta, hogy a nagygyűlés bizonyos értelemben kettészakadt. A püspökök és a professzorok – valamint a saját döntéshozó rendszerükben bőséges tapasztalatokat szerzett egyéb résztvevők – „zsinatolnak”, mások viszont inkább csak a közösségi és spirituális alkalmakon érzik otthon magukat. Winnipegben is sorra születtek az állásfoglalások első, második, sokadik, majd végső fogalmazványai, lehetett és kellett szavazni, ügyrendi vitát folytatni és paragrafusok árnyalatain vitatkozni – ám a tudósító eközben igen sok olyan küldöttet láthatott a plenáris teremben, aki szemmel láthatóan egy kukkot sem értett ezekből a bonyolult folyamatokból.

Virrasztás és petíció

A kanadai hatóságok által meg nem adott vízumok ügye mindvégig beárnyékolta a nagygyűlést. Csupán egy-két olyan résztvevő akadt, aki némi késéssel bár, de megérkezhetett Winnipegbe. Egyikük az indiai evangélikus egyház főtitkára volt. Elmondta, hogy négyszer járt a követségen, ahol a delegáció tagjait potenciális bűnözőknek állították be – köztük az egyház számos lelkészét és püspökét is… A színes kendők mindvégig mementóként borították az ötven távol maradt vendég helyét. Kedden este valamennyi résztvevő néma demonstráció keretében vonult a város Forks nevű látványosságához. A hosszú menetet a házigazda kanadai evangélikus egyház, valamint az LVSZ főtitkára és elnöke vezette. Winnipeg központi helyén imádságok hangzottak el, és egy, a hatóságoknak benyújtott petíciót olvastak fel.

Amerika kontra Kanada

Minden nagygyűlés egyik legizgalmasabb része az új elnök megválasztása. Az LVSZ-ben sokáig az volt a gyakorlat, hogy a vendéglátó egyház püspöke kapta meg a delegátusok bizalmát, ám az utóbbi találkozókon megszakadt ez a hagyomány. Ezúttal az Amerikai Evangélikus Egyház püspök-elnöke, Mark S. Hanson volt a legesélyesebb jelölt. A küldöttek egy része azonban ellenjelöltet állított a kanadai egyház elnökhelyettese, Susan C. Johnson lelkésznő személyében. Az ő esélyeit a házigazdák iránti rokonszenv mellett az is növelte, hogy egyre erősebb az igény arra, hogy az LVSZ-nek női elnöke is legyen. Az amerikai jelölt erkölcsi hitelét pedig az iraki háborúban tett állásfoglalásai alapozták meg: nagyon határozottan kiállt az erőszak ellen, több alkalommal is figyelmeztetve Bush elnököt a háború veszélyeire. A küldöttek végül is 267:111 arányban Hanson mellett foglaltak állást. A megválasztott elnök beszédében egyebek mellett azt mondta, hogy szeretne sokat tanulni a tagegyházaktól. Nem hajlandó abba beletörődni, hogy sokan némaságra vannak kényszerítve, ezért arra törekszik, hogy mindenki szóhoz jusson. Amerikai vallási vezetőként annak érdekében is mindent el akar követni, hogy az Egyesült Államok sehol ne éljen vissza gazdasági és politikai fölényével. Személyes vonatkozásként megemlítette: tízéves kisfiúként szülei elvitték a Winnipeghez közeli Minnepolis stadionjába, ahol az 1957-es nagygyűlés zajlott. Emlékezett Ordass Lajos nevére is, aki akkor a nyitó-istentiszteletet tartotta, s akit Minneapolisban másodszor is alelnökké választottak.

Szórványhelyzetben

A nagygyűlés félidejében, július 27-én, vasárnap gyülekezeteket látogattak meg a résztvevők. Sokan emlékszünk az 1984-es budapesti találkozóra, ahol a megjelentek az együttlét egyik csúcspontjaként élték meg a gyülekezetlátogatásokat. Aligha felejthető az az élmény, ahogyan a Budapest Sportcsarnok parkolójából kirajzottak az autók és a kisbuszok… Winnipegben nehezebb feladatnak bizonyult e program megszervezése, hiszen a miénknél lényegesen kisebb egyház a világ második legnagyobb országában szétszórva, igazi szórványhelyzetben él. Szebik Imre elnök-püspök harmadmagával a winnipegi magyar reformátusok közt járt, Harmati Béla püspököt pedig – amint arról az elmúlt héten beszámoltunk – Manitoba tartomány Waldersee nevű településére hívták szolgálatra. Mivel a Duna Televízió három munkatársa is elkísérte, négyen ültünk be vendéglátónk kocsijába. Vezetőnk tréfásan megjegyezte: a falu lakossága most ötven százalékkal növekedni fog. Először azt hittük, tréfál, aztán kiderült: a falucskában mindössze nyolcan laknak, ám a három ház között álló szép kis fatemplomba 40-50 km-es körzetből gyűlnek össze vasárnapról vasárnapra a hívek.

Vönöck Winnipegben

A reggeli úrvacsorai istentiszteleteket mindig egy-egy régió képviselői tartották, és ilyenkor távoli földrészek evangélikusaival is együtt lehettünk lélekben. Július 28-án, hétfőn az egész nagygyűlés megismerhette a Vas megyei Vönöck nevét... Kovácsné Tóth Márta lelkész hirdette az igét, több példát hozva gyülekezete életéből. Imádkoztunk a vönöckiekért, így az egyházközség egy-egy hűséges tagja ismerőssé válhatott a világ evangélikussága előtt is. Márta a záró áldást magyarul mondta. Őt aztán a július 31-i záró istentiszteleten is szolgálatra kérték: részt vett a liturgiában, úrvacsorát osztott, és az istentisztelet végén ő bocsátotta el Isten áldásával a nagygyűlés résztvevőit. Két igen intenzív hét után úti áldással indulhatott mindenki haza: „Menjetek ki a világba Isten Szentlelkének és gyógyító erejének ünnepi örömhírével!”

Ez az áldás hozta haza a magyar küldötteket is.

(Terveink szerint lapunk következő számában olvasóink megismerkedhetnek a magyar delegáció tagjaival és személyes benyomásaikkal.)

F. T.