Keresztutak

Küzdősportot űző "evangélizátorok"

Nem, ez nem lehetséges. Hogy valakik tékvandóval akarják hirdetni Isten által megváltoztatott életüket? Ők valamit nagyon félreértenek és félretanítanak, hiszen Jézustól távol áll minden erőszak, még ha önvédelmi is… Ezekkel a gondolatokkal mentem el egy olyan estre, melyen – ahogyan a meghívó hirdette – koreai keresztény egyetemisták arra készültek, hogy saját kultúrájuk bemutatásával vallják meg hitüket. A kultúrájuknak pedig szerves része "nemzeti sportjuk", a tékvandó.

A Timóteus Társaság szervezésében harmadik éve járnak Magyarországra dél-koreai keresztény fiatalok, hogy néhány kiválasztott településen egészen különleges módon hirdessék az evangéliumot. Negyven-ötvenen ülnek repülőre nyaranta, és útjuk Magyarországról nyugatabbra vezet. Hazánkban idén Budapesten, Székesfehérváron és Békésen léptek fel. (Elgondolkoztató, hogy mi miatt kell egy ázsiai országból egy olyan államba utazniuk keresztény fiataloknak, ahol az emberek többsége magát Krisztus követőjének, történelmét és kultúráját a kereszténységtől el nem választhatónak tartja; és miért nekik kell elvégezniük azt, amit nekünk kellene: Isten evangéliumának hirdetését...)

Egy roppant forró napon érkeztek Békésre a diákok, de előadásuk előtt nem sokkal beborult az ég, és amint elhangzottak az első köszöntők, leszakadt az égbolt. Talán egész nyáron nem volt mifelénk olyan élénk eső. A szabadtéri produkció azonban nem állt meg. A nézők (három-négyszázan) fedett zugokba húzódtak, ők pedig a tér közepén maradtak az esőn. Vidám keresztény dalokat énekeltek (anyanyelvükön, angolul és magyarul), táncoltak (gyönyörű népi öltözetükben nagyon látványos, legyezős táncot, valamint amolyan hip-hop táncot amerikai módra). Végig mosolyogtak. Aztán következett a csúcspont: a tékvandóbemutató. Vezetőjük azzal kezdte, hogy napok óta Magyarországon vannak, és óriási a hőség, ezért különösen hálás Istennek, amiért most esőt küldött ide. Nagyon meggyőző volt, amint csuromvizesen beszélt a veszélyes „attrakció” előtt, amit nyilvánvalóan még veszélyesebbé tett a csúszós díszburkolat. És ami ezután következett, az bizonyította, hogy – minden előítélettel szemben – lehet küzdősporttal is evangélizálni.

A tékvandósok először formagyakorlatot mutattak be egy vidám, koreai népzenére, majd kitörési gyakorlatok következtek. A fatáblácskákra olyan szavakat írtak rá, mint bűn, ítélet, pokol, halál. Ezeket törték el, de csak azután, hogy a csapat vezetője e fogalmakat megértette a jelenlévőkkel. Elmondta, hogy miért van bűn, miért lesz ítélet, kire vár pokol, hogyan lehet győzni a halál felett. Aztán „Jézus Krisztus nevében” különféle módokon széttörték a táblákat. Az egyiket egészen váratlanul nem sikerült kettéroppantani: a sportoló elesett. Mindenki azt gondolta, hogy megcsúszott a burkolaton, bár időközben elállt az eső. Közölték: a hitetlenség táblát, úgy tűnik, egy koreai még nem tudja széttörni, talán egy magyar, egy békési. Kértek valakit, hogy próbálja meg. A jelentkező fiúnak elsőre sikerült – igaz, előtte gyorsleckét kapott rúgásból...

A tékvandósok előadtak egy drámát is, Krisztus szenvedéstörténetét és feltámadását. A végén még egy táncot is bemutattak, és közben előbújt a nap, a tér felett pedig hatalmas szivárvány rajzolódott ki. Még sohasem láttam ehhez hasonlót! Minden jelen lévő keresztény ugyanarra gondolt: Isten szövetségének és hűségének a jele ez. A koreaiak is tudták ezt, és nagyon meghatódtak. Volt még közös ima, bizonyságtétel, rövid igemagyarázat (ezeket a helyi társszervező gyülekezetek biztosították), végül pedig bárki bekapcsolódhatott eredeti hangszerekkel kísért fergeteges táncunkba. Feledhetetlen este volt. Hiszem, hogy sokakat magával ragadott, és nem csak azért, mert egy távoli, alig ismert kultúrába tekinthettünk be.

Másoktól már hallottam, hogy az ázsiai keresztények az evangélium továbbadásában nagyon aktívak, imáik hosszúak és hangosak (ezt most magam is megtapasztaltam), mosolyuk széles, örömük szívből jön, megváltottságtudatuk felszabadítja őket egy boldog és bizonyságtevő életre – mindez vonzóvá teszi a kereszténységet. Nem szabad tehát fanyalognunk, ha arról hallunk, hogy nálunk is hirdetik Istent!

Szegfű Katalin