Keresztény szemmel

Kolléganőmnek látogatója érkezett. Évekkel ezelőtt egy lengyelországi nyaralás alkalmával találkoztak, és most váratlanul eljött, hogy megnézze, hogy van. Amikor megtudtam, hogy a vendégházban egy német alszik, összerándult a gyomrom. „Istenem! Csak ne kelljen vele találkoznom!” Semmi kedvem nem volt égni a hiányos nyelvtudásom miatt. Tizenhárom éve nem jártam külföldön. Ha jól emlékszem, a kék és a piros útlevelem külön-külön járt le. Azóta nem újíttattam meg egyiket sem. Vagy már csak egyféle létezik? Ennyi idő alatt az anyanyelvét is elfelejti az ember, nemhogy azt a pár szót, amit valaha angolul meg németül képes volt kinyögni.

Pedig hajdanában! Emlékszem, a ’85-ös moszkvai VIT-en komoly delegátusként az Inturiszt Hotel tizenkettedik emeletén egy osztrák fiúval laktam egy szobában, és egész jól eldiskuráltunk. Ugyanebből az időből még ma is őrizgetem azt az egydolláros bankjegyet, amit egy belfasti lánytól kaptam, hátha tudok szerezni legalább egy dobozos sört érte, de mindhiába: a nyugati turistáknak fenntartott részlegbe nem engedtek át a morc rendfenntartók. Így aztán Gorbacsov jóvoltából tíznapos májtisztító kúrán vettem részt a szovjet fővárosban. Azaz, épp egy született szovjet-orosz fiatalember osztott meg velem egy deci konyakot a magyar delegáció klubjában egy Voga–Turnovszky-előadást követően. A srác nevére már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy kifogástalan kiejtéssel beszélt magyarul, és kedvence volt a Neoton Família. Azóta jószerével magyarul próbálom megértetni magamat, többé-kevésbé magyarul tudó emberekkel, ám nem sok eredménnyel.

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, visszatérek a német vendéghez. Az udvaron egy szép nagy fekete BMW parkolt. Ilyen kocsija mifelénk csak a …, hogy is mondják, „vállalkozóknak” szokott lenni. Ám ő Németországból jött, ott ez nem számít különlegességnek. Próbáltam elképzelni, milyen lehet az illető. Hamarosan a valóságban is megláthattam, ugyanis nem sikerült megúsznom a találkozást.

Egyik meglepetésből a másikba estem. A látogató egy rendkívül rokonszenves, vérbeli „NDK-ás” fiatalember volt, szőkén, bajszosan, farmernadrágban és olyan cipőben, ami leginkább a hajdani Alföldi márkára hasonlított. Valamit megsejthetett szorongásomból, mert für alle Fälle angolul üdvözölt, és kiderült, hogy Lipcsében lakik. Óvatlanságom következménye, hogy néhány percre kettesben maradtunk. Hogy a kényszeredett vigyorgáson kívül más is történjen, s egyben megelőzzem őt egy esetleges beszélgetés kezdeményezésében – aminek nyilvánvalóan beláthatatlan következményei lettek volna –, próbáltam tájékoztatni ’88-as németországi kalandjaimról. Történt ugyanis, hogy egy hónapot diakóniai gyakorlat címén a Berlin melletti Teltow városka Bethesda nevű egyházi kórházában töltöttem egyik évfolyamtársammal. Szabad időnkben kirándulásokat tettünk, például Rostockba, ahol az egész napos hideg eső és szél ellenére megmeríthettem habtestemet a tenger vizében. Ám ami ennél akkoriban nagyobb szám volt: a kötelező minimum száz nyugatnémet márkás valutakeretünknek köszönhetően átsétálhattunk az akkor még javában funkcionáló fal túloldalára. Visszatérvén, az ápolónők előtt aztán adtam a nagyot a fényes csomagolású csokikkal meg cigarettákkal. Troschke igazgató úrnak is beszámoltunk élményeinkről. Próbáltuk vigasztalni, hogy a fővárosnak a tévétorony felőli oldala szebb, mint a másik. Ő azonban csak azt hajtogatta, hogy a kettő együtt lenne az igazi. Erre azt találtam mondani, hogy nem adok két évet a dolognak, és így lesz. Tanúm rá a történelem, hogy a próféta szólt belőlem.

Akkor igen. Most viszont sehogyan sem boldogultam a történettel. Szerencsére csakhamar visszaérkezett beszélgetőtársam vendéglátója, és négy kézzel-lábbal magyarázhattunk tovább. Ezután akadt egy kis dolgunk, amit el kellett intéznünk. A német srác elkísért bennünket. Hosszú, kínos percek teltek el néma bandukolással, mire úgy döntöttem, mégis ez a kisebbik rossz, és rászántam magam, hogy megkérdezzek valamit. Lehetek szemtelen? – gondoltam. – „What is your job?” Mindjárt meg is bántam meggondolatlanságomat, ugyanis a német fiú lelkesen hosszas magyarázatba kezdett, amelyben jól elkülöníthetően elhangzottak különféle áruházláncok nevei és ezeken kívül még jó néhány alany, állítmány, tárgy, illetve kötőszó és segédige, amelyekkel nemigen tudtam mit kezdeni. Segélykérően néztem kolléganőmre, gondolván, neki több fogalma van az elhangzottakról. „Valami üzletkötőféleség?” – „Igen, olyasmi.” – „Jó.” – Vendégünk azonban láthatólag nem volt elégedett az eredménnyel, és még lelkesebben, még több ismeretlen szó segítségével igyekezett körülírni munkáját. Valahogy úgy éreztem, hogy az ühümök kíséretében történő, elgondolkodó bólogatás valamiképpen segít elmélyednem a szöveg rejtelmeiben, és egy olyan sajátos hermeneutikai módszer kulcsára bukkantam, amely csak szent tudatlanság és intuíció által adatik az embernek. A már megértett kifejezések, a feltételezett, ámde nem igazán helyes magyar megfejtés, valamint az irigylésre méltóan bájos keletnémet akcentussal előadott angol szöveg együttes hatása valami sajátos belső erőtartalékot szabadított fel bensőmből. Hirtelen megálltam, és mindenféle idegen nyelvű görcsölést mellőző határozottsággal szegeztem neki a kérdést: „Ez valami olyasmi, mint a logisztikai menedzser?” A német fiú elkerekedett szemekkel meredt rám, és a sikertől megbabonázva, mellem felé bökve mutatóujjával boldogan konstatálta a telitalálatot: „It’s perfect!”

Bartha István