Evangélikusok

Tanáraink a Teológián

Bódi Emese

Egyetlen evangélikus teológus hallgató életéből sem maradhatnak ki Bódi Emese órái. Nem csupán a törvényi szabályozás miatt, mely szerint minden felsőoktatási intézményben kötelező a szakmai tárgyakon kívül úgynevezett műveltető – vagy ahogyan szakszóval mondják: értelmiségi – modul felvétele. Kár is lenne kihagyni. A bölcsész végzettségű tanárnő latint és egyháztörténetet oktat, ám kedves személyisége, örökös jókedve, élvezetes órái nemcsak őt magát, hanem stúdiumait is népszerűvé tették az EHE hallgatói között.

– Az egyetemünkön tanító tanárok döntő többsége lelkész végzettségű. Ön nem. Adódik a kérdés: miként került az evangélikus teológia oktatói közé?

– Valóban nem vagyok lelkész, történelem–latin szakos tanári diplomát szereztem az ELTE-n 1991-ben. Nagyon sokat kaptam ottani mestereimtől, akiknek személyisége mind a mai napig meghatározza gondolkodásomat. (Csakúgy, mint szüleim, akiknek szintén sokat köszönhetek.) Kertész István ókortörténész, akitől a szakmai ismereteken kívül stílust, előadói ismereteket tanulhattam, Borzsák István professzor, akinél klaszszikus szerzőket olvashattam, és Adamik Tamás, aki retorikát és patrisztikát oktatott utánozhatatlanul, igazán nagy hatással voltak rám. Az egyetem elvégzése után azonban fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Állás nélkül voltam, s mivel csökkent látó vagyok, többnyire még meghallgatni sem voltak hajlandók ott, ahová jelentkeztem. Igazi örömöt okozott hát, amikor a Baptista Teológiai Akadémián sikerült elhelyezkednem mint latintanár. Itt néhány igen szép emlékű évet töltöttem, majd egy rövid átmeneti időszak után – amikor is mind a két helyen tanítottam egyszerre – átjöttem az evangélikus teológiára. Ez olyan időszak volt, amely igazán elmélyítette a hitemet. 1996 óta vagyok főállású oktató egyetemünkön – amelyhez nem csak mint munkavállaló kötődöm, hiszen az egyetem professzorai között van egykori gyülekezeti lelkészem is –, és az sem mellékes, hogy hitem szerint is az evangélikus egyházhoz tartozom.

– Következetesen törekedett arra, hogy egyházi egyetemen tanítva napi kapcsolatban maradjon a hithez kapcsolódó tárgyak oktatásával?

– Nem. Nem tudtam, hol fogok dolgozni. Ez a lehetőség kínálkozott, s hívő emberként úgy hiszem, abban, hogy ilyen szerencsésen alakult az életem, Isten keze van, ő irányította lépteimet. Mindig, mindenütt velem volt, s ezt éreztem is. Kétségtelenül öröm, hogy azokat tudom tanítani latin szövegekre és történelemre, akik tanulni akarnak tőlem, akiket érdekel ez a tudomány, de – hangsúlyozom – ez nem az én elhatározásom volt. A szakterületem is csak részben kapcsolódik a keresztény hithez, hiszen történelem szakosként a Római Birodalom történetével, latin szakosként pedig a klasszikus latin irodalommal, illetve a patrisztikával és az egyházatyák szövegeinek olvasásával, értelmezésével foglalkozom itt, az egyetemen.

– Térjünk ki egy kicsit a klasszikusnak számító felvetésre, a tudás és a hit viszonyára. Ön szerint hogyan viszonyul e kettő egymáshoz?

– Lehet valaki nagyon okos hit nélkül, és lehet valaki mélységesen hívő ember szakmai tudás nélkül, a kérdés azonban nem ez, hanem az: belátom-e, hogy Jézus Krisztus engem, bűnös embert megváltott? Ennek felismerése kellene, hogy legyen a kiindulópont mindenkinél. Meggyőződésem, hogy én azért tudok például bármilyen nehéz szakmai feladattal, a legnehezebb Tertullianus-szöveggel is megbirkózni, mert tudom és érzem, hogy Ő az életét adta értem. Ez az alapja mindennek, s e nélkül nemcsak tudományos, de semmilyen más munkát nem lehet végezni, sőt talán még egy kiflit megenni sem. Előttem örök példa marad apai nagyanyám, aki félanalfabéta parasztaszszony létére is igazi hívő tudott lenni, aki nagypénteken – átérezve annak drámáját – zokogva hallgatta a passiói történetet.

– A bölcsészek – többek megítélése szerint – egy kicsit a valóságtól elrugaszkodottan élnek. Ön hogyan ítéli meg, könnyebbé vagy nehezebbé teszi a mindennapok megélését mindez?

– A 19–20. században még könynyebb volt így élni, mostanra azonban a realitásoktól való eltávolodás nagyon nehézzé teszi a mindennapok elviselését. Hiszen annak, akinek majdnem mindenről egy-egy idézet jut az eszébe – hogy mit mond erről Tacitus, arról Vergilius – nos, annak nagyon nehéz elviselnie, ha a dolgokat ordítva, erőszakosan akarják megoldani. Igaz, ennek elutasításához nem kell bölcsésznek lenni, így van ezzel minden gondolkodó ember. Hiszen ha a médiumok nagy többségéből csak mocsok árad, nehéz egy kultúrembernek léteznie.

– Játsszunk egy kicsit! Ha valami miatt nem folytathatná mostani munkáját, ám módja lenne választani, mivel foglalkozna?

– Gasztronómiával. Nálunk hagyomány a főzési, étkezési kultúra, családunkban nemcsak a közös étkezés, hanem az asztalközösség is nagyon fontos szerepet játszik. Ebbe a tanítványaimat is belevontam, hiszen volt olyan csoport, akiket mikor meghívtam, hidegtálakkal és egyéb finomságokkal leptem meg. Lassan az is hagyomány, hogy latin záróvizsga után koccintunk, ha lehet, valami finom badacsonyi borral.

– Talán nem árulok el titkot, ha kifecsegem, hogy Ön igen kedvelt a hallgatók között. Hogyan éli meg ezt a népszerűséget?

– Végtelenül hálás vagyok Istennek a tanítványaim szeretetéért. Ez nemcsak kölcsönös, de számomra alapvető fontosságú is – s ezt ők is tudják. Egyik hallgatóm ezt úgy fogalmazta meg, hogy belesimulok a környezetembe. Előadás után én is egy vagyok az itt lévők közül. Egy laza bölcsész – amit szívesen vállalok. Azt pedig meggyőződéssel vallom, hogy az embernek akkor sem szabad abbahagynia a tanulást, ha tanít. Ám a népszerűségért – mint minden másért is, ami velem történik – Istent illeti a köszönet. Napi munkámban arra az idézetre szoktam hagyatkozni, amit egykori konfirmáló lelkészem, Benczúr László bízott rám egy levélben, amikor megtudta, hogy a teológiára jöttem tanítani: „Szeresd a tanítványaidat, mert szükségük van rá.”

Gyarmati Gábor

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Hittudományi Egyetem