e-világ

Ismét kitört a vihar. Haboztam, szükséges-e nekünk is foglalkozni a Vatikán felhívásával, melyben arra szólították fel a világ katolikus politikusait, hogy tegyenek meg mindent azon törvények elfogadása ellen, melyek lehetővé tennék az egyneműek házasságát. Hiszen nálunk még ez idáig – szemben például Hollandiával, Belgiummal – nem fenyeget ez a gyakorlat. A tapasztalatok szerint ugyanakkor az egyházban már a homoszexualitással összefüggő gondok tárgyalása is érzékenységet, elutasítást, tiltakozást vált ki. Mégsem térhetünk ki a probléma elől, főleg nem akkor, ha valamilyen esemény – mint most a Ratzinger bíboros nevével fémjelzett nyilatkozat közzététele – indokolja a tárgyalást, az állásfoglalást.

A vatikáni reflexiót feltehetően az váltotta ki, hogy Európa nagy és túlnyomórészt katolikus országaiban – így Németországban, Franciaországban is – mérlegelik ezt a lehetőséget. Ezekben az országokban az egyszerű, élettársi közösségben élő párokat már azonos szociális juttatások illetik meg, mint a heteroszexuálisokat.

Anélkül, hogy ismernénk a vatikáni irat részletes tartalmát, bízvást kijelenthetjük, hogy a lényeget illetően azonos a véleményünk. Nem támogatjuk a homoszexuálisok házasságának legitimálását. Érdekes, hogy a kérdésről egy magyar katolikus homoszexuális szervezet vezetője nyilatkozott a sajtóban, elutasítva a vatikáni álláspontot. Egyrészt az állam és az egyház szétválasztására hivatkozott, másrészt arra, hogy a II. vatikáni zsinat elismerte: a szexualitásnak nemcsak a gyermeknemzés, hanem az örömszerzés is a funkciója. Ebből szerintük következne az együttélés egyházi legitimálása is. Úgy vélem, ez félreértés. A két funkció ugyanis együtt harmonikus, természetes.

Lehet, hogy a vatikáni irat minden szándéka ellenére kontraproduktív lesz, és az ellentábort mozgósítja, felgyorsítva a törvénykezési folyamatokat. Ami az említett szociális juttatásokat illeti, ezek állampolgári jogon – ez független az egyházaktól! –, parlamenti kompetenciában valóban megítélhetők. Tehát ez nem elvi állásfoglalást, hanem gyakorlati segítséget jelent, amelynek megadását semmilyen felfogás, előítélet nem korlátozhatja.

A házasság engedélyezése ellen viszont jogos a tiltakozás. A törvényeknek ugyanis üzenete is van, ez pedig rossz üzenet lenne: növelné az értékveszést egy amúgy is értékzavart világban. Tolerancia illeti meg a saját nemükhöz vonzódókat, de ez nem jelent preferenciát. Azon az általánosságon túlmenően, hogy mindennek van genetikai vonatkozása – létezik hajlam – magam nem hiszem, hogy a homoszexualitás biológiailag determinált az egyénben. Sokkal lényegesebbek az esetleges hajlamot erősítő társadalmi hatások. Ezt támasztja alá a jelenség terjedése, és ez szabhatja meg a teendőket is.

Az egyházi állásfoglalások – kevés kivétellel – igen elmaradottak, megrekedtek a bűn elítélésének a szintjén, pedig a jelenség terjedésének a megelőzése csak nyitottsággal, a veszélyeztetettek megtalálásával, segítségével képzelhető el. Itt is a bűn vagy betegség, illetve a bűn és betegség dilemmájával szembesülünk, no meg az AIDS-veszéllyel, ami a heteroszexuálisokat is fenyegeti, de a homoszexuálisok fokozott rizikócsoportot jelentenek.

A vatikáni álláspont időzítésében talán taktikai megfontolások is szerepet játszottak, csillapítandó a botrányt, amelyet az amerikai pedofil papok leleplezése okozott. Az Úristen szolgálatára vállalkozóknak is sok kísértéssel, személyiségzavarral kell megküzdeniük. Bizonyára sohasem volt könnyű a papi pálya, a mai globalizálódó, felgyorsult világban talán még nehezebb.

Szükséges a tiszta tanítás, a bűn bűnnek nevezése, de a hangsúly – ami az egyház, a hívők aktivitását, részvételét illeti a segítségnyújtásban – a segítő szeretetre kerül. A nyilatkozatok önmagukban szerény hatásfokúak.

Szomorú, megrázó sokszor látni, hogy az egyik legszebb emberi érzés, a szerelem milyen vadhajtásokat képes létrehozni. Betegségek, kisiklott életek, öngyilkosságok jelzik a kórt. A gyógyítás a feladatunk, nem a felvonulókkal, a hangoskodókkal, a téma politikai vonatkozásait erőltetőkkel szembeni ítélkezés. Gyógyulást a világnak!

Ha már ismét a winnipegi mottóhoz érkeztünk el, öröm volt olvasni lapunk legutóbbi számában, Fabiny Tamás tudósításában a főtémát kibontó előadó – Margot Kässmann hannoveri püspöknő – megközelítését. Jóság és szépség, ebben a két fogalomban fordítottam le a magam számára a szociáletikáról és a poézisról szóló üzenetet. Igen, a jóság és a szépség – ezek tiszta érzelmek – által gyógyulhat a világ.

Igen, óriási jelentőségű dolog, hogy a megigazulásról szóló 1999-es augsburgi evangélikus–katolikus közös nyilatkozat mennyire felszabadította az energiákat a cselekvésre. Az igaz ember hitből él! Igen, de immár nagy hangsúlyt kap a következő gondolat: a hit, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában. Nem azért cselekszünk jót, hogy megigazuljunk, hanem mert részesültünk a kegyelemben. Nemcsak a világot sújtja Észak és Dél nehezen tolerálható különbsége, minden társadalomban, nálunk is jellemző a polarizálódás, nő a leszakadók aránya, keményen szembesülünk a szociáletika kihívásaival. És gyönyörű a költészet, a szépség iránti igény is, mintegy harmonizálva a jósággal. Gondoljunk csak a mindmáig eléggé ki nem aknázott, gazdag magyar vallásos irodalomra, költészetre. Értem én, legalábbis érteni vélem a tudós teológus szerző aggodalmát: nem teheti-e viszonylagossá az Isten-kérdést is a – teológia tisztaságát netán nélkülöző – szociáletikai és esztétikai megközelítés. Nem hiszem, ám jogos a téma mélyebb elemzése. De addig is prédikáljunk, adjunk elő bátran a jósággal és szépséggel jellemzett Isten-arc fényében. Szeretettel tekint ez az arc a 21. század sok nyomorúsággal küzdő, még gazdagságában is magányos emberére.

Frenkl Róbert