e-világ

Huszonöt éve született Londonban Luise Brown, a világtörténelem legelső „lombikbébije” – „apa nélkül”. Anyja akarta őt nagyon, mert mindenáron egyedül kívánt fölnevelni egy gyermeket – apa nélkül. Azóta már nagyon sok ilyen „apátlan” embertársunk van, sőt egyre szaporodik azon nők száma, akiknek életbölcsessége ez: gyerek igen, apa nem! Legtöbbjük mintegy saját magának, a saját használatára vagy éppen szórakoztatására akarja a gyermeket. Az ügy rendkívül bonyolult, és bonyodalmakkal is jár, etikai megítélése máig sem egyértelmű.

De a problémában még egy másik, izgalmas kérdés is rejlik: egyáltalán akarnak-e a mai férfiak apák lenni? Nem csupán biológiai értelemben, hanem úgy is, hogy vállalják-e azt a szerepet, amely az anyagi törődésen és a szükségszerű életbiztosításon túl a nevelést és a felnövekvő gyermek számára az ütközőpont feladatát is magában foglalja? A statisztikák szerint a terhességmegszakítások mögött – az esetek nagy százalékában – mindig is férfiak állnak, akik elutasítják az apai szerepet, s inkább anyasága megtagadására kényszerítik partnerüket.

Egy fiatalkorú bűnöző a bírósági tárgyalásán kiáltotta oda a teremben lévő apjának: „Legalább egyszer tiltottál volna meg valamit, csak egyszer mondtál volna nemet!” Nevelési szakértők szerint ott hiányzik mindenképpen valaki a felnövő gyermeknek, ahol az esetleg több megértéssel és elnézéssel nevelő anya mellett nincs ellenpólus, az apa személye – minden hibájával és erényével együtt. Német gyülekezetemben több száz második világháborús hadiözvegy élt – legtöbbje a gyermekével, aki a fronton elesett apját soha meg sem ismerhette. A tanítás, illetve a gyülekezeti közösségi munka során mindig újra meg kellett tanulnom, hogy ezek a gyerekek egy egészen különleges embertípust képviseltek. Megszokták a határtalan önállóságot, és ha kimondott ellenállásba ütköztek, csak ritkán tudták magukat értelmesen föltalálni. Belecsöppentek az életbe, hozzászokva a legkisebb ellenálláshoz, sokszor készen arra, hogy az így összegyűlt energiájukat a legképtelenebb vállalkozásokba fektessék be.

Még egy másik tapasztalatot is el kell mondanom az „apátlan generációkkal” kapcsolatban. Külföldi magyar gyülekezetünkben igen sok disszidens él, akik a politikai elnyomás elől menekültek nyugatra. Általában férfiak szöktek, otthon hagyva feleséget és gyermek(ek)et, abban a reménységben, hogy majd a családösszevonás folyamata révén (a Vöröskereszt segítségével) mihamar újra egyesülhetnek idekint. Államoktól függően ezek az eljárások néha évekig elhúzódtak. Az így nagy nehezen összevont család azonban már nem volt a régi – a fizikai egyesülés ellenére sem. „Nagyon apás voltam, de eltitkolták előlem, hogy apám disszidált. Egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy apátlan vagyok. Évekig nem tudtam feldolgozni magamban ezt a veszteséget” – vallotta valaki. Mást a nagyszülőknél hagytak, s amikor évek múlva visszakerült a szüleihez, ott már esetleg egy időközben megszületett kistestvér várta, s benne egyszerre feltámadt a fölöslegesség érzése. Arról nem is szólva, hogy az apja akkor már nem kizárólag az „övé” volt. Tudunk olyan gyerekekről, akik kijövetelük után egyszerűen nem álltak szóba az őket otthagyó szülőkkel, mintegy megbüntetve őket tettükért. S a legmegdöbbentőbb az, hogy az egykor elszökött apák gyermekei közül igen sokan máig sem találtak házastársat. Minthogyha attól félnének, hogy egy új „apában” ugyanúgy csalódnak majd, mint a sajátjukban, és éppen ez a bizonytalanság tartaná vissza őket a tartós párkapcsolattól.

Igen bonyolultak ezek az egymással összeszövődött és inkább összekuszálódott szálak. Nem könnyű kibogozni őket. De talán érdemes arra az eredeti állapotra gondolni, amikor Isten egy apára és egy anyára bízta a gyermek világra hozatalát, sőt emberré válása felelősségét is. Ki venné jó lelkiismerettel magára az isteni parancs szabotálásának kockázatát?

Egy keresztény semmiképpen! Vagy mégis? De milyen jogon?

Gémes István