Keresztény szemmel
Anna meg a bici
Szüntelen a nagyok nyomában jár, lesi minden mozdulatukat. Próbálgatja a játékaikat, szajkózza a szavaikat, utánozza őket. – Gyertek öltözni, lányok! – adom ki a parancsot reggelente. De még a mondat végére sem értem, már ott nyomakodik a kicsi, és buzgón cibálja a nadrágom szárát. – Nekem is! Enyém hol van? – Húzza-vonja a kitett kis ruhákat, aztán élénk, megdicsőült örömmel mutatja: – Bugyikám van. – És akkor mi is megcsodáljuk a pizsamája tetejére felerőltetett méretes alsóneműt.
Ott van tehát mindig szorosan a többiek mögött, és igyekszik. Ahogy eljött a tavasz, és előkerültek a rég nem látott kerékpárok, ő is keresni kezdte a sajátját. – De hát nincs is neki, nem tudna még menni vele! – nevetik a nagyok. Igaz, olyan csöpp, ráérne vele. Csak hát hogyan értheti ezt meg egy ilyen incifinci?! Megesett a szívünk rajta. Apa megkereste a padláson a nagyok kinőtt bababiciklijét. Kis lila, pedáltalan szerkezet, ami akkora robajt képes csapni Tengelic gidres-gödrös utcáin, hogy még a kevésbé kíváncsiakat is előcsalogatja. Mindenki látni akarja, mitől ered a förtelmes dübörgés. Mégis kedvelik a gyerekek. Titokzatos. Ez a játék aztán most is hamar a slágerlista élére került. Anna öleli, hurcolja, tologatja, időnként ráül, bár menni még nem tud vele, csak néhány lépésnyit gurulni. Bicike – becézgeti. Ha elveszíti szem elől, azonnal átkutatja érte az egész házat.
Feltétlen ragaszkodása megtörhetetlennek látszott. Ma azonban – jaj, azok a gonosz küszöbök! – hatalmasat terültek a bicikével. Fájó kis térdét és mancsát könnyes szemmel tolta elém puszira, és csak az ölemben tudott teljesen megnyugodni. Azt hittem, befellegzett a nagy barátságnak, de lassan halványodó, csuklós szipogások közepette egyszer csak mégis elindult a bicike felé. Óvatosan felállította, megsimogatta, megpuszilta a játékot, aztán csodálkozó tekintetemet megpillantva gyorsan felvilágosított: – Ő is megütötte magát.
Finom, puha kezecskéjével sokáig cirógatta a kedves tárgyat, s közben maga is erőt gyűjtött, hogy újra bátran fel merjen ülni, és elinduljon a régi lelkes örömmel felfedezni a világot.
Már újra boldogan száguldoznak együtt – Anna meg bicike. Én meg így fohászkodom magamban: Istenem, csak egy kicsit hasonlíthassak hozzá! Hadd vegyem észre a magam fájdalma mellett a másikét, vigasztaljak, és gyógyító, vigaszadó simogatásokat osszak – olykor még éppen csak, hogy múló fájdalmaim közepette – a sebesülteknek. Ha a tárgyaknak nem is, de „legalább” az embereknek…
Füller Tímea