Napról napra

Én veled leszek: megsegítlek és megmentelek – így szól az Úr. Jer 15,20 (Róm 11,2; Lk 19,41–48; Róm 9,1–8.14–16; Zsolt 101) Ezekkel a szavakkal a talán legtöbbet szenvedett prófétáját vigasztalja Isten. A nyomorúságát elpanaszoló Jeremiásnak az elhívásakor tett ígéretét ismétli meg nyomatékosan az Úr. Mi, mai keresztények gyakran érezzük úgy magunkat, mint Jeremiás: „magamra maradtam, mert kezed rám nehezedett...” (15,17). De ezt el lehet és el is kell mondani annak, akire tartozik: Istennek. Akinél van válasz, van vigasztalás, van megoldás. Aki tud alternatívát mutatni, amikor mi már semmit nem látunk. Jeremiás könyvének egyik legnagyobb tanulsága és példája, hogy a hívő ember számára az Istennel való párbeszéd: éltető oxigén. Nélküle nem lehet élni. És csak vele érdemes...

Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók. Zsolt 24,1 (Kol 1,16; Róm 11,1–12; Mt 11,2–19) A zsoltáros ezzel az igével mintegy felemel, és rálátást ad a teremtett világra, mintha egy repülőgép ablakán át látnánk: minden, ami van, az egész „földkerekség és a rajta lakók” az Isten által lettek teremtve, és az Ő tulajdonai. Hallatlan megtiszteltetés – mondhatni: kitüntetés –, hogy élhetünk ezen a földön, hogy mindazt a szépet és jót, amit nyújt a föld, élvezhetjük. De még nagyobb felelősség, hogy úgy vigyázzunk rá, mint akiknek el kell majd számolniuk vele! Ne pusztítsuk, hanem próbáljuk őrizni, gyarapítani. Az ige másik nagy üzenete, hogy mi is mind az Istenéi vagyunk, ez pedig hálára kell, hogy indítson bennünket. Nem kallódó, senkinek-nem-fontos lények vagyunk. Az Úré vagyok: Ő alkotott, Ő vigyáz rám napról napra, Ő kísér végig életem napjain, és Ő fog várni a halálon túl is. Erőt adó, vigasztaló gondolat.

Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Mt 7,3 (2Móz 23,6; Lk 21,5–6.20–24; Mt 11,20–24) Kifejlett személyiség kell ahhoz, hogy az ember a maga hibáját is belássa, és ne csak a másikét vegye észre. Már gyermekkorban el kell kezdeni a helyes önkritikára való nevelést, persze nagy türelemmel és szeretettel. Isten is ezt szeretné az életünkben: már hívő életünk „gyermekkorában” arra akar nevelni, hogy igazságosan, nem két mércét használva ítéljük meg magunk és mások tetteit. Ez nem könnyű, de nem lehetetlen. Jézusra figyelve, sok Szentírás-olvasással, imádsággal, elmélyedéssel megismerhetjük önmagunkat, megláthatjuk a „gerendákat”, és Jézus abban is társunk, hogy azokat el is távolíthassuk!

Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál. 5Móz 4,9 (Mt 16,26; Jn 4,19–26; Mt 11,25–30) Azt mondják, az a generáció „hajlamos(abb)” háborúkba bocsátkozni, amelyik nem élt még át közvetlenül egyet sem. Lehet abban valami, hogy aki túlélte egy világháború borzalmait, az ezerszer jobban tudja, mekkora kincs a béke. Ebben az igében Mózes a törvény megtartására figyelmezteti a népet, és azt sugallja szavaival: a feledés, az emlékek elszürkülése bajba sodorhatja a népet, a jövendő nemzedékeket. Formáló ereje van annak, amit „saját szemünkkel láttunk”, megóvhat új bűnök, új hibák elkövetésétől, és visszafordíthat újra és újra az Isten törvényéhez.

Ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak téged! 1Móz 26,24 (Jn 20,22; Róm 11,13–24; Mt 12,1–14) Isten áldását kapta meg Izsák, és az áldás nyomában még ádáz ellenségei is elismerték: „Meg kellett látnunk, hogy az Úr van veled.” Mi Jézus Krisztusban a testté lett Igét, a legnagyobb áldást kaptuk Istentől. Kereszthalálával üdvösséget szerzett nekünk, és feltámadott és élő Urunkként velünk van minden napon a világ végezetéig. Áldott az az ember, aki Krisztussal, Krisztusban, Krisztus által él. Lássa meg rajtunk a világ, hogy Jézusban áldást kaptunk Istentől!

Mózes esedezett Istenéhez, az Úrhoz, és ezt mondta: Uram, múljék el izzó haragod, szánd meg népedet, és ne hozz rá bajt! 2Móz 32,11–12 (Róm 5,9; Lk 23,27–31; Mt 12,15–21) A jogosan izzó harag oka az aranyborjú, amelyet bálványként imádott Izrael népe, és elhagyta „érte” az igaz Istent, elfeledte törvényét. A korunkkal való párhuzam sajnos nagyon kézenfekvően adódik. A Szentírás által nyíltan bűnnek nevezett dolgok, jelenségek, tettek napjainkban egyre-másra zöld jelzést, sőt társadalmi támogatottságot kapnak. Nem bűn ma sok minden, csak „hiba”, „bocsánatos tévelygés”, „emberi dolog”, rossz szocializáció stb., amit nyugodtan elnéz a felvilágosult 21. század... Elnéz, támogat, holnap már népszerűsít. A Bibliát azonban nem írhatja felül senki és semmi, mert az Isten szava. Hogyan fogunk szembenézni Isten izzó haragjával, ami aranyborjúk előtt leboruló nemzedékünket fogja sújtani?

Nektek még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Mt 10,30 (Zsolt 91,1–2; 5Móz 4,27–35/36–40/; Mt 12,22–32) Nem túlzás ez? Ki figyelne oda ilyen apróságra? – kérdezhetik sokan, kételkedve vagy cinikusan, különösen olyan emberek, akik még nem tapasztalták meg, hogy Isten a legapróbb dolgokban, a legjelentéktelenebb(nek tűnő) történésekben is ott van, figyel, vezet, szól, gondoskodik, Atyaként törődik gyermekeivel. Jézus nem mond olyat, ami nem felelne meg 100%-ig a valóságnak! Istennek van „ideje”, türelme, szeretete a „kicsiségekkel” törődni. Amikor elkerülünk valami bajt, és azt mondjuk: „pedig csak egy hajszálon múlott, hogy...”, akkor gondoljunk arra: abban a „hajszálon múlott”-ban is az Isten gondviselő keze volt benne!

K. D.