Liturgikus sarok
Az istentisztelet története I.
Gyökerek
A történelem az élet tanítómestere – ismerjük jól, talán még latinul is emlegetjük az ősi mondást. Számunkra ez csak részben igaz. Mi azt valljuk: Jézus Krisztus az élet tanítómestere! Ő a történelem Ura, ővele, őfelőle értelmezhető számunkra a múlt, a jelen, a jövendő. A történelemben is Isten lábnyomát látjuk, s ha nem nyilvánvaló, azt keressük. Jézus Krisztus a történelem középpontja – nem véletlen, hogy a keresztény időszámítás is hozzá igazodik. Néhány héten keresztül az istentisztelet történetét próbáljuk röviden felvázolni, hogy az Élet Tanítómestere tanítson minket, megmutatva Isten szeretetének konkrét megnyilvánulásait, az Isten-keresés megtapasztalt, bejáratott, működő formáit.
Ha megismerjük az egyház mai istentiszteletének kialakulását, akkor talán jobban megértjük azt is, mi miért van, mi az, ami kiforrott, és mi az, amin javítani, változtatni érdemes.
A keresztény istentisztelet nem az első század második felében alakult ki, gyökerei a történelem mélyébe nyúlnak vissza. Ha a sorozat kereteit nem feszítené szét, hatalmas és izgalmas összefüggéseket lehetne bemutatni: hogyan csapódnak le a kereszténység előtti vallások gondolatai és gyakorlatai, az egyetemes Isten-keresés formái az egyház liturgiájában. Ennek áttekintése is elvezethetne oda, hogy megértsük: a kereszténység nem az Istent kereső emberről szól, hanem az embert kereső és megtaláló Istenről.
A mi „közvetlen gyökereink” az Ószövetség világában találhatók. Isten kiválasztott népe elhatárolódik a „környező népektől”, azok kultikus gyakorlatától. Isten maga adja meg a találkozás formáit, ő maga kritizálja az elcsúszásokat, ő maga alakítja Izrael istentisztele-tét. Az Ószövetség nagy felismerése, hogy beszél az Isten. A kultusz ilyen értelemben kettős funkciójú: megteremti a feltételeket, hogy megszólaljon a Mindenható; és reagál az ő szavára. Ha az ember engedi őt szóhoz jutni, akkor megtapasztalja, hogy válaszul megszólaló imádságának, könyörgésének mély, életet formáló értelme van. Isten hívja össze népét, az ember pedig a közösségben (!) felvállalja és „élvezi” az Istennel való párbeszédet.
Az Ószövetség istentiszteletéből formálódik ki az első Krisztus-tanítványok istentisztelete. Jó néhány formát átvesznek (imádságok, áldás, kézrátétel, olvasmányok, hitvallás stb.). A korai gyülekezetek kezében ott az Ószövetség: a törvény, a próféták, ott az ótestamentumi imádságos könyv, az életüket pedig meghatározza a zsidó ember számára is oly fontos asztalközösség. Ugyanakkor mindezek az elemek át is formálódnak. A törvény és a próféták Krisztusra mutatnak, szövegeik alapján Krisztusról lehet prédikálni. A Zsoltárok könyve új életre kel, hiszen a Jézus ajkán újra meg újra felcsendülő versek más értelmet nyernek, a Krisztus nevében való imádság kiinduló formáivá válnak. Az Ószövetség hármas formulái már – ha legtöbbször rejtve is – a Szentháromság dicséretét hordozzák. A húsvét és a pünkösd ősi gyakorlata pedig már nem csupán az egyiptomi szabadulás emléke, hanem a Feltámadottról való megemlékezés és az új élet ünnepe.
A Krisztus-események fényében formálódik azután az ószövetségi tradíció, és az egyre erősödő nem zsidó jelenlét nyomán az egyház istentisztelete. Jóllehet találunk az evangéliumban néhány közvetett jézusi mondatot az istentisztelettel kapcsolatban, de Urunk semmiféle liturgiai utasítást, istentisztelettel kapcsolatos előírást nem adott tanítványainak. Ez az egyház szabadsága és nehéz feladata egyszerre. Jézus tanította az övéit imádkozni (lásd a Miatyánk, a Hegyi beszéd imádságmeghallgatásról, belső szobáról, bőbeszédűségéről szóló szakaszait), példát adott a közösségben való részvétellel (a zsinagógai istentiszteleteken), megmutatta az istentiszteleten való aktivitás formáit (ilyen például a felolvasás vagy az igemagyarázat), természetes volt számára a zsoltáréneklés, -mondás gyakorlata (nagycsütörtök éjszakáján vagy zsoltárutalásaiban érhető ez tetten), de mindezek nem „adják össze” az istentisztelet rendjét, formáját.
A jézusi szabadságban két tény ad medret az egyház számára: 1. Jézus belesimult a tradícióba, s ha kritikusan is szemlélte kora kegyességi formáit, mégis gyakorolta kortársai istentiszteleti szokását. 2. Isten nem a zűrzavarnak (rendetlenségnek) Istene – mondja Pál apostol –, s valóban egyértelművé vált, hogy a növekvő közösségnek szüksége volt olyan formákra, amelyek segítették Isten szeretetének áradását, szavának megszólalását, jelenlétének megtapasztalását. A legkorábbi tudósítás a Cselekedetek könyvének 2. fejezetében jelzi, hogyan is zajlott az első gyülekezet együttléte. Fontos azonban, hogy ne feledjük: a Cselekedetek könyve nem az emberek, hanem Krisztus cselekedeteit rögzíti, azt, ahogyan ő az emberekben és a gyülekezetben munkálkodott. Ennek nyomait keressük legközelebb az első évszázadok egyháztörténetében.
Hafenscher Károly (ifj.)