Keresztény szemmel

Lelki tükörben a 7 (fő) bűn

Túl sok időt töltünk el a tükör előtt külsőnket méricskélve. Gondosan megvizsgáljuk újabb ősz hajszálainkat, borzadva vesszük tudomásul, hogy a múló idő egyre mélyülő szarkalábakat barázdál bőrünkre, és megállapítjuk, hogy bizony már az alakunk sem a régi. Általában nem vagyunk maradéktalanul megelégedve testi adottságainkkal. Igyekszünk hát a csodatévő szemránckrémek, a legdivatosabb tengerentúli diéta és a népszerű fitneszedzők bölcs tanácsainak fegyverét forgatva esztétikusabbá tenni megjelenésünket. Nem kivetnivaló dolog a test kondicionálása, ha közben figyelmet fordítunk a lélek roborálására is – vagyis hogy ne sikkadjon el a külcsín mellett a belbecs sem! A kiszáradt bőrnek hidratáló krémre, a szikkadt léleknek pedig az Élő Vízre, Isten Igéjére van szüksége ahhoz, hogy egészséges lehessen. Mégis, mintha többet törődnénk a test ápolásával – a lélekápolás rovására. Nemrégiben a kezem ügyébe került egy római katolikus erkölcstan, és ahogy belelapoztam, megérintett az ún. „hét főbűn” értelmezése. Annak ellenére, hogy Lutheren tájékozódó teológiai gondolkodásomtól távol áll a bűnök rangsorolása, az olvasottak önvizsgálatra késztettek. A Szentírás Urát hívtam segítségül, és Ő lelki tükröt tartott elém. Megmutatta, hogy egy testi hiba soha nem lehet olyan csúf, mint azok a torzulások, amelyeket a személyiségen eluralkodott bűn okoz. Nem kétséges, hogy veszélyes szokás önmagunkban dédelgetnünk az óember fel-felbukkanó természetét. Vajon észrevettük-e már, hogy ez a bizonyos hét bűn – úgymint: a kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, a harag és a lelki restség – bizony szüntelenül kísért, ránk telepszik hétköznapi teendőink közepette is? Talán nem is tulajdonítunk nekik nagy jelentőséget, vagy annyira megszoktuk őket, hogy már észre sem vesszük hitéletünket is deformáló, elcsúfító hatásukat. Pedig nem csak testi, hanem lelki ápolatlanságunkat is észreveszik, sőt ki is figuráznak bennünket a világ fiai, netán még Urunkat is megvetve emiatt. Ideje tehát, hogy többet szemléljük magunkat a lelki tükörben! Előfordulhat, hogy felfedezzük: bizony egyik-másik lelki arcvonásunk korrekcióra szorul. Nem érdemes sminkelni vagy összetörni a tükröt, mert nem az torzít, a hiba bennünk van! Az összetört tükör üvegszilánkjai felvéreznék a szívünket, az álarc pedig hamar lemállik rólunk. Egyetlen menekvés, egyetlen esély van: a kereszt. Még a lelki plasztikai műtét sem segíthet rajtunk, csakis az Úr Jézus! Ismerjük fel és ismerjük be bűneinket, letéve őket a keresztfa oltárára, hogy Megváltónk kihulló vére lemossa azokat. Így lehet széppé a lelkünk, és gyógyul meg az életünk.

A kevélység kifejezés régimódinak hat mai szóhasználatunkban. Jóval gyakrabban mondjuk inkább azt: gőgösség, önelégültség vagy beképzeltség. A kevély ember amolyan „ki, ha én nem” figura. Leginkább Ludas Matyi Döbrögije jut róla eszünkbe, egy hivatali túlkapásokat elkövető, basáskodó helyi kiskirály, aki persze komikusságában is félelmetes, mert emberi sorsokkal játszadozik.

A kevélység jelentéstartalma éppen ezért mélyebb, mint például a beképzeltségé. Sejtetni engedi, hogy az az ember, aki kevély, egyúttal ostoba, kegyetlen és kicsinyes természetű is. Minden körülötte élőt megvet, minden dicsőséget magának igényel. Nincs füle a felebarát meghallgatására, és nincs szíve a felemelésére. Mintha szüntelenül egy képzeletbeli trónon ülne, amit saját maga vagy a kegyeiben bízók ácsoltak neki. A kevély ember hírből sem ismeri a nagylelkűséget, és borzad az alázatosságtól. Hatalomra törő és sikerhajhász. Véleménye szerint embertársai egytől egyig hitványabbak nála, azoktól pedig nincs mit tanulnia. Miközben önmagát tömjénezi, nem veszi észre, hogy milyen sokat képzel ott, ahol valójában üresség tátong. A kevély ember kizárólag csak önmagát szereti, de igyekszik mindig a középpontban lenni. Tökéletesnek tartja magát, ezért fejlődésképtelen. Dirigál a családban, becsmérel a munkahelyen, és kritizál a gyülekezetben. Ő az, aki mindig mindenkinél mindent jobban tud. Onnan lehet felismerni, hogy nincsenek építő ötletei, se tevékeny keze; a munka dandárját másokra hagyja, de a dicsőséget magának vindikálja.

A kevély szív hasznavehetetlen. Se Istennek eszköze, se a közösség motorja nem lehet. Mert bizony létezik keresztény gőg is, megkísértheti a hívő szívet a kevélység rút, hétköznapi bűne. Amikor méricskélni kezdjük egymás hitét, amikor elégtétellel tölt el bennünket, hogy kegyesebbek, templomosabbak, tisztább életűek vagyunk másoknál, és ennek a meggyőződésünknek még hangot is adunk, akkor már alattomosan hálójába kerített bennünket a hiú becsvágy, amely elfeledteti velünk, hogy semmink sincs, amit ne Istentől kaptunk volna. De sokszor képzeljük, hogy egyedül kiválóságunknak köszönhetjük, ha egyetlen fokkal feljebb araszolunk az érvényesülési létrán, és hányszor düllesztjük ki mellkasunkat büszkén, ha a siker bekopogtat ajtónkon! Mert a hálaadásról – Jézus tanítványaként is – gyakran megfeledkezünk. Értékes isteni adomány az emberi méltóság, önbecsülés és az egészséges mértékű büszkeség, ám Isten gyermeke mindig szem előtt tartja, hogy igazi értéke nem abban rejlik, amit elért vagy birtokol, hanem abban, hogy Isten egyszülött Fia feláldozta magát érte.

Amikor Jézus tekintetében meglátja a mélységes alázatot, önzetlenséget, a halálig elmenő emberszeretetet, az mindig kijózanítja, még mielőtt túlzott jelentőséget tulajdonítana saját magának. Mivel Isten dicsőségére akar élni, ez megvédi attól, hogy elbízza magát, ugyanakkor arra is sarkallja, hogy minden helyzetben tehetségének legjavát adja, talentumait kamatoztatva. Állandóan az Úrra néz, és közben észreveszi és megbecsüli azokat, akik kiválóbbak nála. Ezért állandóan fejlődik a hitben, növekszik az ismeretben. Így válik az alázatos és szerény emberből lelki óriás, míg a dölyfös törpévé zsugorodik. „A kevélységből csak civódás lesz, de a tanács megfogadásában bölcsesség van” (Péld 13,10) – mondja bölcs Salamon.

Íme, az első tükörkép. Hogyan festünk benne? A kevélység vagy az alázat lelki arcvonásait hordozzuk? A felelettel várnak ránk a Golgotán.

Szőkéné Bakay Beatrix