Liturgikus sarok

Az istentisztelet története VII.

A reformációt követő korszakok egyikéről sem mondható el, hogy az istentiszteleti fejlődés szolgálatában állt volna. A három egymásba fonódó szakasz, az ortodoxia kora (1580–1700), a pietizmus ideje (1670–1740) és a felvilágosodás időszaka (1700–1810) a maga módján megtépázta a reformáció korában virágzó istentiszteleti gyakorlatot: ez a két évszázad a protestantizmusban az istentisztelet szomorú megüresedését hozta.

Az ortodoxia tiszta tanításra való törekvése megmerevítette az istentisztelet elevenségét; a megérthető, megfogalmazható, szabatosan nyelvi formulába önthető tanítás mellett elsikkadt a liturgia találkozás élménye, a közösség gyakorlása, az érzések Isten előtti hódolata. A pietizmus, amely a történelem ingamozgásában az iménti folyamat ellentéte volt, a tiszta tanítás helyett a tiszta életre téve a hangsúlyt, megpróbálta az egyház jól bevált és begyakorlott formáit a belső kegyesség gyakorlatával felváltani. Jóllehet a pietizmus hatalmas belső impulzusokat adott a kereszténységnek, az istentiszteleti élet gazdagságát leépítette, tartását megroppantotta. A felvilágosodás kora – ha még lehetett – tovább haladt a liturgikus „mélyrepülésben”, és olyan mélypontot ért el, amilyet sem annak előtte, sem pedig a későbbiekben nem élt át az egyház. Az ész és az értelem diadalát úgy ülte, hogy – ha kellett – még az evangéliumot is felülvizsgálva, az egyéni ízlés vagy a kor divatja szerint formálta át az egyházi együttléteket. A prédikáció puszta tanítássá degradálódott, és kiszorított minden mást a templomi találkozásból – azzal a reménységgel, hogy ha majd eléggé felvilágosult lesz a gyülekezet, már tanításra sem lesz szüksége. Az ősi énekeket „értelmessé”, „észszerűvé” formálták át, és kivették mindazt, ami a kegyelemről, irgalomról, áldásról szól, mondván, hogy ezek nem racionális fogalmak. Az úrvacsora úgyszintén háttérbe szorult, hiszen az majdhogynem értelmetlen a felvilágosodott ember számára. Az ünnepeket átértelmezték, a templomokat átépítették előadócsarnokká, a liturgikus szimbólumokat pedig – fölösleges terhekként – eltávolították. Az elsekélyesedéssel hosszú időre megszűnt annak lehetősége is, hogy az egyház az egységet az istentiszteleti élet közös gyökerében s az abból táplálkozó színgazdagságban élje meg.

A római egyházban ez az idő pozitívabban értékelhető: sok ponton megpróbáltak visszatérni az őskeresztény egyszerűséghez. Ugyanakkor a Trident utáni merevnek tűnő rend megóvta az istentiszteletet a széteséstől.

A következő század a római katolikus egyházban a restaurációt, a protestantizmusban a reformpróbálkozásokat hozta magával. Katolikus oldalon a solesmes-i bencéseket, evangélikus vonalon pedig Wilhelm Löhe nevét kell megemlítenünk. Mindkét nagy egyháztömbben elindult a tisztulás folyamata, a kísérlet a liturgia értelmének, tekintélyének visszaadására.

Löhe – akinek elsősorban diakóniai tevékenysége ismert – igen fontos szerepet játszott abban, hogy az evangélikus egyház újra felfedezze a lutheri örökséget a liturgia terén. Jóllehet Agendája csak a neuendettelsaui diakonisszáknak és a falu népének készült, nagy hatással volt a későbbi fejlődésre szerte Németországban – egy kissé ellensúlyozva a III. Vilmos Frigyes által elindított uniált egyházi törekvés felülről elrendelt, elszürkülő istentiszteleti rendjét.

A 19. század így inkább előkészítő átmenet volt a 20. századi liturgikus nagy „sürgés-forgásra”, ahol a protestáns területen az újreformátori mozgalmak nyomán megszülető liturgikus megújulások, a római katolikus egyházban pedig a II. vatikáni zsinat liturgikus előírásait beérlelő folyamatok jelentettek döntő változást.

Az ember formálta szélsőségekben és a nagy változásokban azonban egy és ugyanaz maradt az Úr. Ő, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, aki mindig megtalálta a módját, hogy embereket elérjen, megragadjon, s az úton vezessen. Különböző formákat felhasználva és az emberi formáktól függetlenül megőrizte az evangéliumot, amely minden korban, minden ember számára az életet jelenti.

Hafenscher Károly (ifj.)