A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 20. vasárnap

Jézus beszél a fákkal, nem „a bús őszi szél”. Nem halkan beszélget, mivel Isten igéjét hirdeti. A hallgatóság – mint Petőfi versében – ezúttal is rázza a fejét, csakhogy nem merengve, inkább dühösen, indulatosan, már-már fenyegetően. Jézus a nem szívesen hallgatott beszélők táborába tartozik. Ha akad is hallgatói között olykor egy-egy igéjét elfogadni tudó „bólingató eperfa”, a fák ágai – mint fenyegető kezek – egyre hevesebben hadonásznak ellene. A többség legszívesebben talán már riadót fújna, összefutna, sorakozna, és keresztté formálódna...

Jézus minden fához beszél, jókhoz, rosszakhoz egyaránt. A jó fának hallania kell, amit a rossznak mond, és ugyanígy a rossznak is, amit a jónak mond. Halljátok, ti fák! Ha „jó a fa”, „jó a gyümölcse is”. Ha „rossz a fa”, „rossz a gyümölcse is”. „Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt, és rossz fa sem teremhet jó gyümölcsöt.” A jóban nincs rossz. A rosszban pedig – minden ellenkező híreszteléssel szemben! – nincs jó. A jó – jó; a rossz – rossz!

Jézus a fákkal a fákról beszél. Tudjuk, hogy Isten kezdettől fogva csak jó fákat ültet, amelyek jó gyümölcsöket érlelnek. „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” Istennek azonban kezdettől fogva mást is kell látnia. Noé idejében történt, hogy a gonoszság elhatalmasodott a földön, és az emberek olyan mélyre süllyedtek, hogy „szívüknek minden szándéka és gondolata nap mint nap csak gonosz” volt. Bizony sokszor megbánta már az Isten, hogy embert alkotott. Magától értetődő, hogy ilyen helyzetben a fák, amikor királyt akartak választani maguk közül, sem az olajat adó olajfát, sem az édes gyümölcsű fügefát, sem a jóízű mustot termő szőlőt nem tudták megkoronázni, és így be kellett érniük a tüskebokorral! Egy másik alkalommal Isten – mint mindig – nemes szőlőt ültetett, éspedig kövér hegyoldalon. Aztán várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vadszőlőt termett. És hányszor kellett látnia Istennek, hogy a gondosan megkapált és megtrágyázott gyümölcsfái évről évre terméketlenek! Csoda-e, ha ezek után Isten kénytelen Fiát küldeni hozzánk? Hulljon már végre jó mag a jó földbe, és jó gyümölcsöt teremjen: százannyit, hatvanannyit vagy harmincannyit!

Jézus a szív teljességéből szóló szájra irányítja a figyelmet, és így figyelmeztet: beszéde – ahogy a cselekedete is – mindenkit elárul. Nemcsak cselekedeteink, hanem a kimondott szavaink is lehetnek jók vagy rosszak. Jézus elismeri: az ember adott esetben gonosz létére is tud jót mondani és tenni, de itt most arról van szó, amikor rosszat mondunk és cselekszünk. Valakik jónak szeretnék föltüntetni magukat, és eközben rosszat mondanak a másikról, éspedig éppen arról a Jézusról, akit az egyetlen jó, az Isten küldött. A jót rossznak kikiáltók eredményesen tudták Jézust befeketíteni, és el tudták hitetni róla, hogy ő (a) rossz. Jézus érvelésében két dologra hívja föl a figyelmünket. Attól, hogy a rossz a maga rosszaságát másra fogja, a másik még nem válik rosszá, ha jó. Ugyanis ha jó a fa, jó a gyümölcse is. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt. Ugyanakkor amikor a rossz a maga rosszaságát – úgymond – átpasszolja a másikra, attól a rossz még nem válik jóvá, mivel rossz a fa, melynek rossz a gyümölcse. Nem teremhet rossz fa jó gyümölcsöt. A mindenkori sárdobálók igazi vétke egyébként sem a sárdobálás, hanem az, hogy ők maguk sárosak. Miközben a gonosz azon mesterkedik, hogy a jót ismételten elrontsa, Isten vele szemben éppen azon fáradozik, hogy a rosszat jóvá tegye, vagyis a vad olajfákba, fügefákba és szőlőhajtásokba szelíd oltványt, nemes ágat szemezzen. Az a tény, hogy Jézus itt és most viperák fajzatai közt hirdeti az Isten országát – mint egykor Mózes a Szin pusztájában, a „kígyók földjén” –, a hamarosan elvégzendő (valójában már elvégeztetett) evangéliumi cselekedet nagy reményekre jogosító szent pillanata! A világ jóvá tétele, íme, kezdetét vette!

A jelt követelők csak egyetlen jelre számíthatnak, a kereszt jelére. Ahogyan az érckígyót Mózes fölemelte, úgy kellett az Emberfiának is fölemeltetnie. Egy másik bibliai képpel élve: csak a Jónás jele adatik. Ahogyan Jónás tengerbe hullását követően „a víz simán gyűrűzött, mint a márvány”, hogy ezzel a romlott város, Ninive megtérése elkezdődhessék, úgy lett az Emberfia aláhullása is sokak megtérésére, megigazulására és megszentelődésére. Nagypéntek története Lukácsnál azzal zárul, hogy „az egész sokaság, amely erre a látványosságra verődött össze, amikor meglátta a történteket, mellét verte, és hazatért”.

A világ egyik legnagyobb szónoka követ tett a nyelve alá, hogy megfékezze dadogását. Nem rossz az oltárról vett tüzes szén sem, hiszen egy alkalommal segített a tisztátalan ajkú, vesztésre álló prófétának, hogy fékezhetetlen nyelvét megzabolázza vele. Nyelvünk kígyómérge ellen a mindenkori legjobb orvosság a kereszt. Vele „gyakorolnak” a fák a jó gyümölcsök teremésének reményében, hogy jó illatú olajukért, édes fügéjükért és kiváló mustjukért égiek és földiek tiszteljék majd őket. A „viperajóságra” pedig nemet mondunk!

Imádkozzunk!

„Szegény fejem, hová hajtnálak, ha a Krisztus ölére nem? Ha tégedet nem óhajtnálak, Kit óhajtanék mást, Istenem? Te szánod a bűnös szívet, Boldog, aki hozzád siet. Tested piros vérrel virágzott értem, ki száraz ág vagyok; Szemed sűrű könnyektől ázott értem, aki meghervadok. Szelíd olajfa, ó segíts: olts magadba, és üdvözíts!” (EÉ 415,1) Ámen.

Weltler Sándor