Keresztény szemmel

A nevetés oldja a feszült helyzeteket, elviselhetővé teszi az elviselhetetlent, megkönnyíti a kommunikációt, vidámmá teszi a borús hangulatot – még a kórházak sötétnek hitt világában is. Hadd osszak meg most néhány ilyen történetet, bízva abban, hogy olvasóink is megtapasztalják a derű áldásos hatásait.

Egy alkalommal egy hatvan év körüli katolikus asszony kért lelki segítséget. Azonnal elmondta problémáját: egy orvosi műhiba miatt fél évvel ezelőtt amputálni kellett az egyik lábát. Most tanulgatja a műlábon való járást, s ez keservesen nehéz számára. Két felnőtt fia gondoskodik róla, mindene megvan, de úgy érzi, nincs ereje ahhoz, hogy hatvanévesen mindent elölről kezdjen. Dühös mindenkire, és nehéz elviselnie ezt a helyzetet, hiszen korábban örökmozgó volt.

– Nincs elég erőm hozzá! Mondja meg, mit tegyek! Honnan lehetne erőt venni hozzá? – kérdezte tőlem. Konkrét tanácsot várt volna, én azonban hallgattam.

– Na látja, maguk, papok se tudnak segíteni – legyintett lemondóan.

– Hát, tény, hogy nem olyan látványos, amit teszünk, de gondolja meg, hogy legalább elmondhatta valakinek a gondjait – próbáltam menteni a helyzetet.

– Tulajdonképpen leginkább arra van szükségem, hogy meghallgassanak – töprengett el, majd pár perc hallgatás után megkérdezte:

– Akkor most kezdjem el keresni, mi jó van még az életemben? Végül is, ha belegondolok, jó, hogy ebben a káoszban – mutatott a 12 ágyas kórteremre – sikerült megtalálnom a harisnyámat. Napokig nem került elő, már lemondtam róla, aztán hirtelen az éjjeliszekrény mögött ráleltem. (Nevetni kezdtünk.)

– Az is jó volt, hogy Karcsi, a betegtoló – aki egy igen vékony dongájú ember – elbírt engem, amikor felemelt, és beültetett a tolószékbe. Képzelje, nem ejtett el! (Újra nevettünk.)

– Az viszont tényleg jó volt, amikor a kórház udvarán keresztül toltak át egy másik épületbe. Szép napos idő volt, élveztem a kellemes szellőt, és a virágokat is megcsodálhattam. Végül megjegyezte: „Mégiscsak jó, hogy még élhetek, és mégsem alszik az Isten.” * A hatágyas kórterem végén feküdt egy berácsozott ágyban Anna néni, egy hófehér hajú, ráncos arcú asszony. Tágra nyitott kék szemei rám mosolyogtak, örült, hogy jöttem. Ám hamar kiderült, hogy az idős néni szinte semmit nem hall abból, amit mondok, ugyanis nagyothall. Próbált a fejével egészen közel hajolni hozzám, nekem pedig még így is kiabálnom kellett a fülébe. Így tudtunk „beszélgetni”, „énekelni” és „imádkozni” együtt, persze az egész kórterem – ha akarta, ha nem – részese lett ennek a hangos látogatásnak. Azóta is csak „csupafül néniként” emlegetem őt. Eszembe jutott Jakab figyelmeztetése is: „Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra.” * Épp áhítatra hívogattam az osztályokat járva, amikor Kató néni lelkesen jelentkezett, hogy ő is szívesen átjönne a szomszéd épületbe az alkalomra. Mivel még bőven volt idő a kezdésig, megbeszéltük, hogy majd visszamegyek érte húsz perc múlva, és átkísérem. Addig készüljön el, vegyen fel valami melegebbet, mert tél van, és az udvaron át kell mennünk – hagytam meg neki.

Kató néni engedelmesen megfogadta tanácsom. Bundában, sapkában, csizmában találtam rá, amint „teljes harci díszben” elszundított az ágyában, félig ülő, félig fekvő helyzetben. A szobatársak biztattak, hogy keltsem fel az alvó nénit, mert annyira készült szegény, és nagyon sajnálni fogja később, ha lemarad az áhítatról.

Néha mi is hasonlítunk a „bundás nénihez”, amikor „teljes harci díszben” átalusszuk a lehetőségeinket. Hacsak fel nem kelt bennünket is valaki...

Bajuszné Orodán Krisztina