Evangélikusok

Immár megszoktuk, hogy kétszer is összejövünk a reformáció évfordulójának megünneplésére. Mondhatni hagyományosan került sor október utolsó vasárnap délutánján a protestáns kulturális estre, október 31-én pedig az országos reformációi emlékünnepélyre.

Korábban a Vigadóba – az érdeklődők számához képest – viszonylag kevesen fértek be, ám amióta a Budapest Kongresszusi Központ ad otthont a kulturális eseménynek, azóta a hazai protestánsok reprezentatív részvétele vált jellemzővé.

A színvonallal, a tartalommal, a fegyelmezett rendezéssel is igen elégedettek lehetünk. Öröm tapasztalni a nemes tradíciók továbbélését, az ambiciózus tanárok és a tehetséges fiatalok együttműködésének eredményét iskoláinkban. Talán nem is kritikai észrevételünket, hanem inkább további kívánságainkat fejezzük ki, ha arról szólunk, hogy a múlt kulturális örökségének gyöngyszemei mellett örülnénk, ha olyan mai művekkel is találkoznánk, amelyek a reformáció aktuális üzenetét közvetítik a kultúra nyelvén.

Az október 31-i Deák téri alkalmon, úgy vélem, nem csak az én számomra volt nagy élmény az igehirdetés és az előadás, a két különböző műfaj egységes üzenete. A szószékről nagy erővel hangzott a megtérésre hívó szó, amely mindnyájunkat önvizsgálatra késztetett. Az előadásban pedig az egyház egészének megújulását követhettük nyomon. Szebik Imre püspök óvott a szélsőségektől, az egyházi kereteken túllépő fundamentalizmus minden formájától, amely az emberiség egész jövőjét veszélyezteti. De a másik szélsőségtől, az egyoldalú liberális teológiától is, amely – paradox módon – a fundamentalizmus erősödéséhez is hozzájárul.

A két reformációi esemény között került sor – talán lehet ennek szimbolikus jelentőséget is tulajdonítani – egy ritka összejövetelre, melyen a három egyházi testület – elnökség, bíróság, zsinat – vezetői beszélgettek az egyházi élet időszerű kérdéseiről, a jobb, összehangolt működés lehetőségéről. Ismeretes, hogy az új törvénykönyvet megalkotó, 1991–97 között működő zsinat egyik elfogadott alapelve az úgynevezett hatalmi ágak szétválasztása volt. Ennek a modellnek a túlzott hatalomkoncentrációt kizáró értékei akkor érvényesülnek, ha egyidejűleg jó együttműködés alakul ki a különböző testületek között.

Örvendetesen és talán természetesen is kevés a bírósági ügy. Annál kínosabb, hogy ezek általában elhúzódnak, a jogerős határozatokat is tovább vitatják, nehéz a végrehajtás, márpedig csak a közakarat teremthet garanciát a törvényes működés számára. A bíróság lelkész elnöke elmondta, hogy egy ügy lezárását követően felhívta őt az elmarasztalt lelkész kolléga, és a beszélgetésből az elnök számára megdöbbentő módon az derült ki, hogy a kolléga úgy beszél vele az ügyről, mintha nem lenne határozat, csak most kezdődne az eljárás. Szükség van egy, a jelenleginél jobb bírósági törvényre, de arra is, hogy mindenki vállalja: aláveti magát a jogszerű határozatoknak.

Lassan hagyományosnak tekinthető, hogy a legtöbb kritika a mindenkori zsinat tevékenységét érinti. Talán az is hagyományos, hogy én magam – mivel kezdettől fogva belülről ismerem, követem a zsinatok munkáját – általában kedvezőbben ítélem meg a törvényhozó testületet, mint a közvélekedés. Kétségkívül van ebben viszonylagosság. Úgy gondolom, a zsinatok feltételeikhez képest jól teljesítenek, de abszolút értelemben is igen helyesen ragaszkodnak bizonyos elvekhez, alapvetően a jogbiztonsághoz. Ezért egy cikluson belül nem kívánnak meghatározó változásokat elérni, nem hoznak olyan törvényeket, amelyek közvetlenül érintenek időszerű ügyeket vagy szóban forgó személyeket. Másrészt jogos az igény, hogy az egyházat ismerő jogászok és a zsinati munkához affinitással bíró lelkészek okos bevonásával hatékonyabbá, szakszerűbbé kellene tenni a jogalkotást.

Távlatilag felmerül – ebben is megvolt az egyetértés – a közgyűlés és a zsinat tevékenységének a közelítése, egyetlen reprezentatív törvényhozó és végrehajtó testület működtetése is.

Bevált, jó értelemben vett pezsgést eredményezett a három egyházkerületes szervezet. Ugyancsak jó döntésnek bizonyult az erőforrások központosítása, az országos egyház irányító és szolgáltató szerepének az erősítése. Ez utóbbi azonban – éppen a decentralizáció és a centralizáció egészséges összhangja miatt is – hatékonyabb szervezetet, alkalmas munkatársakat igényelne. Ez jelentős, időszerű, meg nem takarítható feladat. A legjobb struktúra sem jelent önmagában megoldást, de elősegíti az optimális működést, a torzulások pedig gátolják azt. Az egyház életében és gazdálkodásában a diktatúra évtizedeire visszanyúló informális mechanizmusok és konvenciók is jellemzővé váltak. Ezek kiküszöbölése, az egyházi és az egyházra is vonatkozó állami törvények betartása evidens kötelezettség.

Szükség van jó törvényekre és jó szervezetre, de tudni kell, hogy ezek csak keretet nyújtanak. A tartalom az embereken múlik, azon, hogy lesznek-e olyanok, akik vállalják a krisztusi küldetést a szekularizáció térhódításakor, és ezt igényesen, szélsőségektől mentesen tudják végezni. Ahogy a reformáció ügyét is Isten igéje által megérintett emberek vállalták, vitték előre.

Reformációi élményeim közé tartozik még egy beszélgetés is. A kulturális estet követően Seregély István egri érsekkel folytathattam eszmecserét az ökumenizmus meg nem állítható, örvendetes terjedéséről. Igen, talán meglepő módon a reformáció mai üzenetében erős az ökumenikus tartalom. Mert ebben is a megújulás, a társadalom kihívására adott mai válasz, a keresztény gyökerekhez való visszatérés kap hangot, éppen úgy, mint Luther Márton színrelépésekor.

Frenkl Róbert