Keresztény szemmel

„Istent féljük és szeressük” – cseng vissza bennem 60 év távlatából a Tízparancsolat Kis káté-beli magyarázatának bevezető mondata. Valószínűleg nem volt előttünk teljesen világos, amit skandáltunk, de talán felnőttként sem haszontalan időtöltés elgondolkodni e szó jelentése fölött: istenfélelem. Valamikor régen félreérthetetlen lehetett a tartalma, ám azóta meglehetősen elhalványult. A Bibliából tudjuk, hogy a szeretet kiűzi a félelmet. Akkor hát? Hogyan féljük azt, akit szeretünk?

Rögtön éreznünk kell, hogy itt nem arról a bénító érzésről van szó, amit csak a szeretet képes kiűzni. Valakitől félni és valakit félni nem ugyanaz. Éppen ezért jó tisztázni önmagunk előtt, hogy a kérdéses kifejezés nem a félelemmel, hanem a tisztelettel rokon. Lassan azonban ennek a szónak a jelentése is homályba vész. Szeretni még csak szeretünk valahogy, de vajon tiszteljük is, akit szeretünk? Napjainkban nagyon aktuális kérdés ez. Talán most mégse emberi vonatkozásainál időzzünk, hogy például tiszteli-e a szülőt a gyermek, az idős embert a fiatal, a gyermeket a szülő stb. Maradjunk inkább a kiindulópontnál: Istent féljük – azaz tiszteljük-e? Vagy szeretjük-e egyáltalán?

„Hogyan szeretheti az ember az Istent, akit nem lát, ha nem szereti felebarátját, akit lát?” – olvassuk az Igében (1Jn 4,20), és ebben a megállapításban az első kérdésre is ott van a válasz. Hogyan tisztelheti az ember Istent, ha felebarátját sem tiszteli? Ha nemcsak hogy átnéz fölötte, de meg is tapossa sértett hiúságában, vagy ha az útjában áll. Hogyan félheti Istent az, aki ugyan a csillagot is lehozná az égről a gyermekének, de arról hallani sem akar, hogy a gyermekben is tisztelni kell az embert. Nem bánhatunk vele sem kényünk-kedvünk szerint, nem tarthatjuk tulajdonunknak, nem erőltethetjük rá elképzeléseinket, megfellebbezhetetlen akaratunkat. Ha Istent féljük, akkor a tőle kapott életet is tisztelnünk kell, a magunkét éppúgy, mint a másokét. A magunkéval sincs jogunk könnyelműen bánni, különféle módon pusztítani, tönkretenni. Erre is kapunk eligazítást a Szentírásban: „Nem a magatokéi vagytok.” (1Kor 6,19) Tisztelet nélkül nem lehet (jól) szeretni.

Mi rejlik tehát az istenfélelemben? Az, hogy féljek megbántani őt. Bántani sokféleképpen lehet: kimondott vagy ki nem mondott szóval, elkövetett vagy meg nem tett cselekedettel. Féljek megszomorítani őt. Könnyelműen vett bűnökkel semmibe venni az értem legkedvesebbjét odaáldozó szeretetét. Féljek a magam útján járni, mely tőle elfelé vezet. És féljek haragot, ellenséges indulatot, engesztelhetetlenséget megtűrni a szívemben a másik ember iránt, hiszen tudom, hogy ő megosztott szívben nem lakik. Legyek tisztában azzal, hogy amivel Jézust bántom, azzal a saját életemet is mérgezem. Így még a „félelem” szó is belefér az értelmezésbe. Vagy más szóval: tiszteljem meg Istent azzal, hogy komolyan veszem őt életem minden vonatkozásában.

A tisztelet és a szeretet bizony szorosan összetartozik. Hiába érzünk szeretetet valaki iránt, ha nem tiszteljük másságát, ha benne magunkat szeretjük. Ez a fajta szeretet arról ismerhető fel, hogy uralkodni, birtokolni akar. Tisztelet nélkül olykor csak gyötri a másikat. Nem engedi benne kibontakozni az egyedit, és ha tartós ellenállásra talál, könnyen átcsap gyűlöletbe. A Jézustól tanulható szeretet nem ilyen. Ő tisztelte a halászban, a vámszedőben, a bűnös asszonyban az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert. Nem tisztelte viszont pusztán a rangot, a magas méltóságot. „Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.” (Lk 1,52)

Csak az alázatos szívű ember tudja félni Istent és tisztelni a másik embert. (Az alázat szavunk is félreérthető. Van, aki elvtelenséget, megalkuvást, szolgalelkűséget hall ki belőle. Jézusra figyelve lehetetlen az ilyen értelmezés. Az alázatos szívűségnek semmi köze az alázatoskodáshoz. „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” – bátorít minket, ígéretet is fűzve a biztatáshoz: „és megnyugvást találtok lelketeknek”.) Mire lenne nagyobb szükségünk ebben a zaklatott, nyugtalan világban?

Féld az Urat – tiszteld atyádat és anyádat! Ugyanannak a tartalomnak isteni, illetve emberi vetülete. Mindkét változat magában foglalja a szeretet fogalmát. Akit igazán szeretünk, azt féljük, tiszteljük. Nem akarunk fölébe nőni, nem akarjuk őt kisajátítani, sem kívánságaink teljesítőjévé degradálni.

Urunk, kérünk, taníts minket tiszteletre irántad és egymás iránt, hogy tisztulhasson a szeretetünk. Taníts meg rá, hogyan féljünk téged, hogy ne kelljen majd félnünk tőled, amikor megállunk előtted ama napon.

Szántó Vilmosné