evél&levél

Az Evangélikus Élet október 5-i számában Gémes István S. O. S. címmel írt cikke kicsit elszomorított – egyrészt. Másrészt viszont vitára késztet, annak ellenére, hogy az általa leírtak egy részével egyetértek.

Gémes István szexuális felszabadításról beszél – idézőjelben természetesen –, a túlkapásokért pedig a médiát kárhoztatja. Én magam a hetvenes évek elején, már a fogamzásgátlók elterjedésének korában cseperedtem fiatal lánnyá, s nem szégyellem, hogy édesanyám vitt el először nőgyógyászhoz. Tudta, hogy szerelmes vagyok, s tisztában volt vele, hogy azzal segít, ha támogat, nem azzal, ha tilt. Hogy ez a diákok közti első nagy szerelem szexuális túlkapás, az élvezetek megengedhetetlen hajhászása lett volna? S hogy erre engem az újságok és a televízió vette volna rá? Nem hiszem. Egyszerűen az idők változtak meg.

Úgy gondolom, Isten azért teremtette férfinak a férfit és nőnek a nőt, hogy szerethessék egymást, és ha elérkezett az idő, gyerekeik legyenek. Persze, az ideális az lenne, ha mindenki azonnal megtalálná a maga párját, lelke és teste másik felét. De struccpolitika lenne azt állítani, hogy ez így is van. Megengedem, néha talán előfordul. Többnyire azonban eltelik néhány év, elmúlik egy-két vagy több szerelem, mire valaki igazi társra lel. Ha rátalál egyáltalán, Isten segítségével.

Ami a szingli életformát illeti, ez nem annyira ideál, hanem sajnos tény. A kettő nem ugyanaz. A legtöbb szingli, vagyis egyedül élő harmincas nő boldogan szakítana életformájával, és adná föl annak kétségtelen előnyeit, ha volna, aki miatt föladhatná. De nincs. Mert a férfiak jelentős része csak harmincas évei közepén házasodik, ha egyáltalán házasodik. Akkor viszont nem harmincas nőt, inkább huszonévest választ. Az is igaz persze, hogy a diplomás nők ma már többen vannak, mint a férfiak, így bizonyos értelemben a nőknek meg kell alkudniuk, ha társat szeretnének.

A „Mózes-kalicka”, vagyis a kórházakba kitett működő inkubátor szerintem nem rossz, hanem jó. Nem az benne a jó, hogy az anyák megszabadulnak a csecsemőjüktől, akit nem tudnak fölnevelni, hanem az, hogy a csecsemő így életben marad! Megint csak lehet azt mondani, hogy ez szörnyű – valóban nem valami vidám dolog. Azzal viszont egyetértenék, ha arról beszélnénk, hogyan lehetne megelőzni ezt a szomorú helyzetet.

Ami az AIDS, a homoszexualitás és a szexuális forradalom összefüggéseit illeti, az nem derült ki számomra egész világosan az idézett írásból. Szeretném leszögezni, hogy néha én is sokallom a médiából ránk ömlő másság, a másság iránti tolerancia már-már agresszív elfogadtatását. Mégsem mondhatjuk, hogy – idézem – „az emberi jogok élén nem a melegség vagy az abnormitás, hanem az élethez való hamisítatlan jog áll. Ezt védik nem csupán a törvények, hanem ez Isten akarata is!”.

A homoszexuális emberek, férfiak és nők embertársaink. Keresztényi kifejezéssel élve felebarátaink, akiket szeretnünk kell. Egy apró különbségtől eltekintve pont olyanok, mint mi. A legszomorúbb az írás utolsó sorától lettem – idézem –: „Csak azt ne bizonygatnánk egyre gyakrabban, hogy »alapjában véve« milyen jó is az ember...!”

Nekem jobb véleményem van az emberekről. Miközben én is nézek híradót, olvasok újságot, járok moziba, munkahelyre, autózom és metrózom, emberekkel találkozom. Igen, sok köztünk a beteg lelkű, az agresszív, az őszintétlen, akad gonosz is. De senki sem csak rossz, valami jó mindenkiben pislákol, ha néha gyengén, alig érzékelhetően is. Nekünk, az evangéliumban hívőknek ezt a pici jót kell tudnunk észrevenni!

Ha nyitott szemmel és szívvel járunk, higgyék el, nem is olyan nehéz...

Jásdi Beáta