Keresztény szemmel

Az ősz a betakarítás ideje. A termés a kamrákban, pincékben pihen, az újbor is kész – számot lehet vetni, miből mennyit adott a föld, gondos volt-e a gazda, miből lehet gazdálkodni jövő ilyenkorig. Ilyentájt tartanak a gyülekezetek aratási hálaadó istentiszteletet, amelyen Isten felé száll a hála a föld terméséért. Hiszen azok, akik természetközelben élnek, naponta megtapasztalják azt, amit a zsoltáros így fogalmazott meg: „Mindenek reád néznek, Uram, hogy megadd eledelüket idejében. Ha megnyitod kezedet: jóllaknak javaiddal. Ha elrejted orcádat: megrémülnek. Ha kibocsátod lelkedet: élet támad, és megújítod a földnek színét.” (Zsolt 104,27–30)

Gyermekkorunkban nem lelkesedtünk a kerti munkáért. Sokszor sírva mentünk segíteni a szülőknek, és elkeseredetten kapargattuk a fagyos földet a sárgarépáról, amit ráadásul nem is szerettünk. De hasonló „lelkesedéssel” szedtük ládák megszámlálhatatlan sorába az almát-körtét-krumplit vagy azt, ami éppen megérett a betakarításra. És mindeközben sűrűn fogadkoztunk, hogy ha nagyok leszünk, a közelébe nem megyünk sem kertnek, sem földnek.

Aztán egyszer – jóval később – megéreztem a föld illatát. Tavasszal, olvadáskor vagy ősszel, szántáskor lehetett, már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy szinte megszédített, és azóta is mindig megszédít az a semmi máshoz nem hasonlítható illat. Hatására csak úgy tódultak elő a tűnő idő emlékei, amelyek persze már megszépültek. A föld illata valami nagyon erős, ősi, ösztönös késztetést ébreszt az emberben: hogy vessen, gondozzon, ápoljon, s végül arasson. Még a nagyvárosi, kert nélküli emberek is ültetnek: virágot, fát, bokrot, sőt még zöldséget is a balkonládákba. Mert mégiscsak más saját termesztésű paradicsomot enni, mint a piacon, boltban vásároltat. Kétségkívül szimbolikus jelentése is van a vetésnek, az ültetésnek. Minden egyes magot, növényt Istenre bízunk, az Ő gondoskodásába ajánlunk, mert tudjuk, hogy nélküle, az Ő áldása nélkül a föld nem ad termést.

Két éve már, hogy egy kicsiny területen magunk próbálunk néhány zöldségfélét megtermelni, méghozzá „családi vállalkozásban”, rokonokkal összefogva. Tavasszal nagy lelkesedéssel vetjük el a magokat a langyos, jó illatú földbe, s izgatottan lessük, mikor bújnak ki az első csírák, a kicsiny növények. Persze a kerti gazdálkodást is tanulni kell, és a kudarcok hamar elkedvetlenítik az embert. Az idén például az uborka keserű lett, a répa és a petrezselyem pedig ki se kelt, csak mutatóban néhány tő. A miniatűr fokhagymákat alig találtuk meg a földben, a vöröshagymát meg kiette valami féreg. Viszont borsó és bab annyi termett, hogy alig győztük szedni. Persze nem kellemes hajnali ötkor vagy éppen este kilenckor nekiállni gyomlálni, locsolni, de a kerttel felelősség is jár.

Aztán néhány napja végre betakarítottuk a termést! Szemerkélő esőben szedtük föl a terményeket. A gyerekek élvezték a legjobban, fülig sárosak lettek, de dolgoztak is derekasan! Gyönyörködtünk a végeredményben, saját munkánk eredményében: a szép, vegyszermentes zöldségekben, melyekből egészséges ételeket készítünk majd a téli hónapokban. És amikor az aratási hálaadó istentiszteleten mi is fölteszünk belőlük néhányat az oltárra, igazán átérezzük, milyen jó vetni, gondozni s végül aratni, betakarítani. Ebben az évben azt is megtapasztaltuk, hogy a mostoha időjárás, az aszály, a forróság ellenére is meghozta a föld a termését.

Bizony a teremtő Isten csodájaként kel életre a kicsiny mag, hogy kihajtson, s – a kedvezőtlen körülmények között is – termést hozzon, amelyben sok-sok újabb mag érik, magában hordozva az élet folytatását és a jövő évi termést.

Sánta Anikó