Élő víz

Minden hajónak van egy olyan vonása, amelyet nem szoktunk észrevenni, és legalább annyira jelentős, mint a hajó gépészeti megoldásai, az árbocok száma, a vitorlák minősége, a kabinok befogadóképessége. Ez pedig nem más, mint néhány egyszerű vonal, mely a különböző merülési szinteket jelzi. Minden egyes elkészült vízi jármű esetében a hajógyárak minősítő bizottságai jelölik meg ezeket a szinteket. Más-más vonal jelzi az optimális merülést nyugodt trópusi tájakon és a viharos északi tengereken, külön a nyári és téli időszakra vonatkozóan. A legfelső két jel pedig a hajó terhelhetőségét, illetve túlterheltségét jelöli.

Az egyház hajójának jelképéről hiányoznak ezek a vonalak. Pedig mi, keresztények sokszor szeretnénk tudni, mekkora az éppen ajánlott merülési szint a világ tengerén. Még érthetőbben: mennyire merülhetünk bele abba a közegbe, abba a világba, amelyben élünk, anélkül hogy elmerülésről lenne szó?

A vízzel való túlzottan óvatos érintkezés, a minimális merülés üzenete a következő: a hívők gőgösek, lenézőek. Mindent leszólnak, mintha viszolyognának ettől az egész földkerekségtől, az emberiségtől. Ám a megengedett mértékig sem merülő hajót dobálják a hullámok. Úgy tűnik, mintha könnyedén ficánkolna a habokon, de igazából súlytalan. Nincs súlya a szavának, mert nincs is szava, nincs értékelhető véleménye, szeretetteljes, őszinte, segítőkész üzenete a világ dolgairól.

A másik véglet a túlmerülés. Ma inkább ez a veszély fenyegeti gyülekezeteinket. A veszélyérzet nélküli haverkodás, a „sebaj” üzenet ott is, akkor is, amikor óvatosnak, tartózkodónak kellene lenni. Szeretnénk vonzóak lenni, nem óhajtunk szánalmat kelteni. E vágytól indíttatva olyan eszközökhöz folyamodunk, olyan rakományt is magába fogad a hajónk, amelyet Urunk, Kapitányunk megtiltott. A mérhető földi kincsekkel megrakott, meggazdagodott egyház túlmerülhet, és nem tölti be küldetését. Vízben tocsog a fedélzet, átcsapnak felette a hullámok. Ha az egyház hajója elveszíti isteni küldetéséből származó méltóságát, bizony igazán szánalmas képet nyújt...

Sem a gőgösen ficánkoló, sem az alig látszó, túlterhelt hajóra nem fog felkéredzkedni egyetlen teremtett lélek sem. Inkább kapaszkodnak tovább átázott gerendáikba, amelyet hajótörésük után ragadtak meg.

Hol van a Kapitány? Miért nem mondja meg világosan, meddig merülhetünk? Megint elaludt volna?

A Kapitány itt van, ura a helyzetnek. Azt teszi, ami tőle elvárható: használható tanácsokat oszt, és elegendő erőt ígér. De a tanácsokat nekünk kell halálosan komolyan venni. Erejét nekünk kell elfogadni, és nekünk kell élni belőle. Mindig lesznek, akik így tesznek, így hisznek: ezért fog az egyház hajója bizonyosan befutni a kikötőbe. Nem süllyed el, és nem vall kudarcot. De itt-ott megszűnhetnek gyülekezetek. Vagy azért, mert gőgösek, vagy azért, mert túlmerülnek, elvilágiasodnak. Ilyen volt a laodíceai közösség is. Túlmerült: nem tudta magát egészséges mértékben távol tartani attól a szellemiségtől, amivel a nyüzsgő, virágzó város fertőzte, bombázta szüntelenül.

Laodícea megszűnt, de a név fennmaradt, és intő jel minden kor minden keresztényeinek. „Laodícea” azt jelenti: a nép véleménye; közvélemény. Ez az, ami ellepte a kisázsiai keresztényeket, ez az, amibe belesüllyedtek. Példájuk a következő kérdéseket vetheti fel bennünk: mennyire hallgatunk a közgondolkodásra? Milyen mértékben azonosulunk vele? Mennyire fontos a közvélemény számunkra? Figyelünk-e az ajánlott merülési szintre? Vigyázunk-e, hogy az Ige hitelességét ne rontsuk sem rideg fennhéjázással, sem túlzott simulékonysággal? Érdemes mindezen elgondolkodni. Az egyház Laodíceában él, és annak vizein süllyed el, ha nincs naponkénti, eleven párbeszédes kapcsolata a Kapitánnyal. A műszerfalra ő figyel, a biztonságunk, hatékonyságunk az ő felelőssége. Nekünk csak hallgatni, meghallani kell, amit mond, és hitelt adni neki.

Bálint Józsefné