Liturgikus sarok

MUSICA SACRA III.

Egy hete feltettük a kérdést: miért muzsikálunk? Ma szűkül a kör, és csupán egy területre figyelünk: az éneklésre. Az emberi hang a legszebb hangszer – tartja a közvélekedés. Tegyük hozzá: az egyetlen közvetlenül Isten által alkotott hangszer. Az összes többi csak utánzat. Második szolgálati helyemen történt, hogy az első hittanórán énekeltem a gyermekeknek. Furcsán néztek rám. Felnőttet csak akkor láttak énekelni, amikor részeg volt. A tisztelendő bácsi miért énekel? Szokatlan… A sok műanyag zene és a sok helyettünk elénekelt dal miatt az ember ma nem szokott – s lassan elfelejt – énekelni. Nem is akar. Nem is tud. A kereszténységnek pedig nélkülözhetetlen használati eszköze, páratlan kincse az emberi ének. Az ének, amely tud sírni és örülni, imádkozni és igét hirdetni, egyéni hitvallást hordozni és közösséget formálni. Ha Isten ajándékának tartjuk, akként használjuk, az ő szolgálatába állítjuk, áldás hordozója lesz a megszólaltatónak és a hallgatónak egyaránt. Sorozatunk legújabb részében Kinczler Zsuzsanna egyházzenész, kántor, doktorandusz válaszol a kérdésre: miért énekelünk? (HK)

A cikk megírására készülve több kiindulási pont kínálkozott. Beszélhetnénk éneklési szokásainkról, illetve azoknak az elmúlt évszázadban bekövetkezett teljes átalakulásáról. Még magát a címet is meg lehetne változtatni: Miért nem énekelünk? Ha őszinték vagyunk, tudjuk, jogos a kérdés így is. Bizony nem lenne hasztalan ezeket az okokat is számba venni. „Zajos” a minket körülvevő világ. A technika által kínált sok – egyébként csodálatos – lehetőség már-már kiszorítani látszik az elmélyülést, a csendet, a komolyabb odafigyelést. S ha mi magunk igyekszünk is kiiktatni életünkből a zajkeltő eszközöket, még mindig árad ránk a zenének és zenélésnek aligha nevezhető „konzerv”, például bevásárlás közben vagy ügyeinket intézve a „munkatárs jelentkezésére”, kapcsolásra várva. Arról is lehetne beszélni, mit jelent a gyermek számára édesanyja hangja, éneke. Zenepedagógusként pedig más problémákról is írhatnék.

A Liturgikus sarokban azonban most mint egyházzenész szeretnék pár gondolatot megfogalmazni.

A Bibliát forgatva sok helyen találkozunk énekléssel. Az Ószövetségből most csak a Zsoltárok könyvére utalnék, az Újszövetségből viszont az Apostolok cselekedeteit emelném ki. Itt olvashatunk ugyanis arról, mivel foglalkoztak az első gyülekezetek összejöveteleiken, melyek voltak az első istentiszteleti elemek. Az elbeszélésekből megtudhatjuk: zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket énekeltek. Kétségtelen, a zsoltárokon kívül pontosan nem tudjuk, mik lehettek ezek az énekek. S milyenek voltak a dallamok? A zenészek számára izgalmas kérdések ezek, de most a mi számunkra nem döntőek. Ami fontos, az maga a bizonyosság: a hívő keresztény ember életéhez mindig hozzátartozott az éneklés.

Ha hatalmas ugrással a reformáció korához érkezünk, látjuk és tudjuk, hogy Luther számára is milyen fontos az éneklés. Az istentiszteleti reform egyik fő eleme az anyanyelvű, strofikus gyülekezeti ének, a korál bevezetése. Az imádság mellett ez a másik lehetőség arra, hogy a gyülekezet ne csak a liturgia passzív szemlélője, hanem annak aktív résztvevője legyen. Luther korától kezdve igen sok énekkel gyarapodtunk, s a korál a műzenét is megihlette, zenetörténeti jelentőségűvé vált.

Nekem „hivatali kötelességem” az éneklés, a zene. Úgy gondoltam, megkérdezem, miért énekelnek, miért szeretnek énekelni azok, akik saját szabadidejükből egy estét arra áldoznak, hogy a cinkotai énekkar maroknyi csapatában maguk és a gyülekezet épülésére, Isten dicsőségére szolgáljanak.

Abban természetesen mindenki egyetértett, hogy énekelni jó. Az éneklés Isten csodálatos ajándéka, mellyel élni kell! Két hangszálunk „ajándékba kapott” hangszer. S nem is akármilyen, hiszen mindig velünk van, nincs szükség semmi más segédeszközre, különösebb előtanulmá- nyokra sem. Ezt az ajándékot használni szinte kötelesség.

Örömeinket és gondjainkat az éneklés más dimenzióba emeli, elszakítja az általános, megszokott, pusztán szóbeli közléstől. Az éneklés imádság. Sokszor „ránk talál” egy-egy ének, esetleg annak is csak egyetlen sora, és úgy érezzük, minden benne van, amit saját szavainkkal megfogalmazni nem tudtunk. Élettel telik meg az ének, személyessé válnak az ismert sorok.

Hadd zárjam e rövid gondolatmenetet azzal, hogy a korál térben is és időben is testvéreinkhez kapcsol minket. Térben a világon bárhol élő lutheránus testvérekhez, időben eleinkhez, akiknek felhalmozott lelki kincseiből mi is nap mint nap táplálkozunk, s akiknek hagyományait őrizni és továbbadni a mi kötelességünk.

Kinczler Zsuzsanna