Evangélikusok

Túrmezei Erzsébet emlékezete

A most megjelenő Túrmezei-emlékkönyvvel kapcsolatban és Erzsébet-nap apropójából sokszor kerül elő Erzsébet testvér neve egyházunk tagjai között. A Fébé volt lelkészének kérésére most nem egy irodalmi elemzést szeretnék adni, nem is a közelmúlt egyházi értékelését kívánom az olvasók elé tárni – amelyhez szerves módon hozzátartozik Erzsébet testvér diakonisszaként való, majd a diakóniában és a gyülekezeti munkában betöltött szolgálata –, hanem egy személyes hangú vallomásban szeretnék Túrmezei Erzsébetnek emléket állítani. Innen a cím: Testvérközelben.

Káplán koromban, 1949-től olyan gyülekezetekbe kerültem, ahol Erzsébet testvért szerették, meghívták, szolgálatára vártak: Zuglóba, Pesterzsébetre, Kőbányára, majd a Deák térre. Gyakran voltam vele együtt konferenciákon, és többször szolgáltunk együtt. Házasságkötésünk napjára a Reméljetek velem című Túrmezei-kötetet ajándékoztam feleségemnek. Fiatal házas korunkban bizony szűkös anyagi körülmények között éltünk, így karácsonyra az Őszből tavaszba című könyvet adtam neki.

A pesterzsébeti gyülekezetből Kőbányára helyeztek, ahol Erzsébet testvér gyakran szolgált az érett fiatalok bibliaórás közösségében, sőt nyáron a mátrai közös táborozásunkra is eljött. Részt vett minden kiránduláson, megbeszélésen, lelki programon, és a tábortűz mellett esténként új verseiből olvasott fel. Itt ismertem meg közelebbről a jól tájékozott tanárnőt, a nagy műveltségű diakonisszát.

Amikor a Deák térre kerültem, hagyományt teremtettünk azzal, hogy minden adventben az egyik bibliaórát ő tartotta, és az óra második felében saját verseit mondta el.

Ebben az időben nem engedték kiadni új verseskötetét, így volt társai gépelték a költeményeit. Ezek Itt és most címen egyszerű borítólapok között, 170 gépelt oldalon kézről kézre jártak az emberek között. Néhány évvel később kaptunk tőle még egy dedikált példányt, melybe a következőket írta: „Most élni küldetés! Szeretettel Veronikának és Hafónak. 1963. november 11. Túrmezei Erzsébet.” A kötet címadó mondatával később, 1984-ben – a Lutheránus Világszövetség VII. nagygyűlésének évében – egyházunk kiadásában nyomtatásban is megjelent.

A gépelt szövegben olvastam először a később híressé vált Mária-ciklust, mely az evangélikus mariológia gyöngyszeme. Teológiailag tökéletes, költőileg remekmű. „Szívemtől oly messze voltál, názáreti Liliomszál, míg Fiad elé hajoltál. De az Ige fénye mellett most már látlak, énekellek, énekemmel átölellek. Nem vagy többé messze távol, szőve fényből, napsugárból, példád előttem világol. Kísérlek, mert Őt kíséred. Dicsérlek, mert Őt dicséred. Őbenne dicsérlek téged.” Eseményszámba ment, hogy egy belvárosi főplébánián tartott előadásom után, amelyben idéztem a Mária-verseket, Bárdosy Ferenc kanonoknak úgy megtetszett az evangélikus költőnő verse, hogy azon az adventen négy hétig kint volt teljes szövegében a nagy bejárati hirdetőtáblán. (Ennek később is lett még folytatása: a görög szertartású katolikus templomban előadást kértek tőlem ilyen címen: Jézus anyjának tisztelete az evangélikusoknál. Mottó: Vele, de nem hozzá imádkozunk.)

A Deák téri szeretetvendégségek sorában egy alkalommal a salzburgi exultánsokról beszéltem. Illusztrációként előkerült Joseph Schaitberger lelkész híres vigasztaló éneke, a hitükért hazájukból kiüldözött salzburgi evangélikusok számára írt, párbeszédes formájú vigasztalás, melyet nyers fordításomban adtam elő. Szabó József nyugalmazott püspök révén (aki akkor Túrmezei Erzsébet munkatársa volt) ez a vers Erzsébet testvér kezébe került, és kérésemre nagyszerű fordításban láttam viszont: „Panasz és vigasztalás éneke szenvedés és kereszthordozás idején” (Emberré lettél, hogy ember legyek című kötet, 311. oldal).

1986-ban templomunk 175. jubileumi ünnepére Erzsébet testvér verset írt „Szóljon az ének, zengjen a hála” címen, melyet maga mondott el az istentiszteleten. Költeményét áldást kérő szeretettel ajánlotta gyülekezetünknek 1986. május 19-én. „Évek suhannak, századok szállnak, tovatűnt tegnap üzen a mának. Előttünk jártak, rég célhoz értek, hitvalló ősök emléke ébred… Emléke annyi régi csodának, s dicséret zendül és hála árad… Új erőt hányszor lelt itt a fáradt, hányszor törölt le keze könnyeket, hányan nyertek új, boldog életet, bűnbocsánatot és békességet. Földi feljegyzés annyi elégett, de Isten égi statisztikája századok minden viharát állja... Krisztus szavából áradt a béke, Ő maga szólt itt! Ő maga járt itt, lelkével Ő tett annyi csodát itt”.

Túrmezei Erzsébet verseivel először 1943-ban találkoztam az Egyetemi Luther-szövetség kiadásában Lélek és szabad nép címmel megjelent könyvben. Meglep, hogy 1938-tól haláláig az akkor leírt főbb vonások mind megtalálhatók az itt közölt hat költeményben. A szerény Erzsébet testvér tudatosan vállalta a pazarló nárdus-életet: „A Golgotára készülő királynak nárdusomat odaadtam”. Több mint fél évszázada szívesen olvasom verseit, érzékelem egyre kibontakozó fejlődését, német, finn, angol nyelvű szép műfordításait. Tisztelem kitartó hitét, hogy mosolyt, szolgálatot, tetteket vállalt Valaki parancsára, aki áldó esőként hullatta szerte sok életre rajta keresztül ajándékait. „Sok égi cseppé válva, ha elpereg: »esik«, szóljanak felfelé tekintve az emberek.”

Harmatcsepp akart lenni, és életével az Isten szép teremtését továbbadva sokakat gazdagított. Élete meghallgatott imádság volt: melegszívű, érzékeny lelkű édesanyja azért imádkozott, hogy ha gyermeke lesz, dalolhassa ki mindazt, amit lelke érez, amiért szíve dobog.

Isten ajándékának tartom, hogy nem csupán könyvből, papírról ismerhettem Túrmezei Erzsébetet, hogy leírt szavai nemcsak irodalmi élvezetet okoztak, hanem hitben, reménységben erősítettek. Erzsébet testvér ismerte azt a Valakit „aki a morzsát, dirib-darabot sem hagyta veszni, földre ejteni és én hiszem, hogy Ő a forgácscsal is tud mit kezdeni”.

Id. Hafenscher Károly