A hét témája

Amikor ezeket a sorokat írom, még eldöntetlen a vita: bevegyék-e a keresztény értékrendet mint kontinensünk egyik tartópillérét az Európai Unió alkotmányának preambulumába, vagy sem.

Az alakuló-egyesülő Európa gondolkodói szerint a mi közös kultúránknak és létformánknak hármas alapzata van: a keresztény (vagy zsidó-keresztény) erkölcsi rend, az antik görög örökség és a felvilágosodás eszmevilága. A háromnak közös hitvallása az emberi személyiség tisztelete, az élet megbecsülése.

Nemrég olvastam egy amerikai riportkönyvben: az egyén önérték, ebben különbözünk mi a többi civilizációtól. Ezt az eszmét humanizmusnak, magyar szóval emberközpontúságnak is szokták nevezni. Sokszor vétkeztek ellene földrészünkön, még vallásos korokban is. De azért Európa egy fokkal mégis fontosabbnak tartotta az egyes embert, mint a többi kultúrkör. A Szentírás is humanista, mert minden teremtménynél többre tartja az embert, hiszen Isten gyermekét látja benne, akit a szeretet parancsa és ereje emel magasabb létrendbe.

Ám a humanizmus profán eszme is, a humanista gondolkodású emberek egy része nem hívő. A profán embertisztelet legmélyebb gyökere az ókori görög kultúráig nyúlik vissza. A 18. században kezdett eszmei nagyhatalom lenni, azóta erősödik, gazdagodik. Autonómiára törekszik, függetlenedni próbál az ideológiától, némely ágazataiban a vallástól is, de az evangéliumi tanítást mint egyik elődjét nem tudja – hiteles képviselőiben nem is akarja – megtagadni.

A hívő helytelenül teszi, ha a világi humanizmus érdemét kétségbe vonja, mert ennek elismerése nélkül nagy írók, tudósok, jeles orvosok szorulnának ki az emberért való összefogásból.

Tagadhatatlan, hogy az utóbbi időben az egyházak sokat tanultak a világi gondolkodásnak abból az eszmeköréből, amelyet humanizmusnak nevezünk – például az emberi jogok korszerű megfogalmazását. Az evangéliumi szereteteszme és az általános humanizmus között – a részben azonos háttér ellenére – azonban kell különbségnek lennie. A világi humanizmus korunkban jól megáll a maga profán lábán. De vajon eljut-e mindenhová, és tud-e bizonyságot is tenni? Mennyire telik erejéből például a megbocsátásra?

Bölcselkedés helyett egy irodalmi példát idézek, abból bárki levonhat bizonyos tanulságokat.

Victor Hugónak van egy szép verse: a Csata után. Ebben egy magas rangú katonatiszt – a költő édesapja – az ütközet után végiglovagol a halottakkal, sebesültekkel borított csatatéren. A tisztiszolga kíséri. Észreveszik az ellenséges hadsereg egyik muzulmán katonáját, aki súlyos sebesülten, jajgatva fetreng a földön, és vízért könyörög. A főtiszt utasítja szolgáját, hogy itassa meg. A katona leszáll a lováról, odamegy a kulaccsal a szerencsétlenhez, akinek a lelkén ki tudja, mennyi kegyetlenkedés szárad…

Ez az európai humanizmus.

Ám a történetnek itt még nincs vége. A sebesültnek keze ügyében van a revolvere, és rálő az embertársára, aki segíteni akar rajta. (Hihető, mert hasonló eset századunk hetvenes éveiben is történt: a „Vörös Khmer” fegyveresei tüzet nyitottak az amerikai katonákra, akik a tengerből akarták kimenteni őket.) A ló hátrahőköl. A sebesült erőtlen, a lövés nem talál. A versben nincs benne, de érthetjük: a katona kiüti a pogány kezéből a gyilkot. A tiszt mégsem megy tovább könyörület nélkül, ahogyan a józan ész kívánná (és ahogyan az amerikai tengerészek tették); azt mondja a szolgájának: „Itasd csak meg” .

Ez az evangélium szelleme.

Dr. Bán Ervin