Keresztény szemmel

Gimnáziumi lelkészként és tanárként a legkülönbözőbb témákról beszélgetek diákjaimmal. És rengeteg témáról nem, pedig kellene. Karinthy szavaival élve: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Hidd el, nem zavar különösebben, ha lilára fested, hosszúra növeszted vagy éppen két milliméteresre vágatod a hajadat. És a piercing miatt sem azért szólok, mert – az igazat megvallva – nekem nem tetszik, hanem mert veszélyesnek tartom. De felszisszenek, ha a tetoválásról beszélsz.

Vajon miért? Talán nem tetszenek az ábrák, vagy féltem az egészségedet? Nem erről van szó: vannak olyan tetoválások, amelyek akár szépek is lehetnek, és bízom benne, hogy az ábrák készítői betartják az alapvető higiéniás szabályokat. Viszolygásom egészen más természetű.

Jól emlékszem hajdanvolt diákkoromra. Ne félj, nem akarom veled elhitetni, hogy bezzeg én mennyivel jobb, rendesebb gyerek voltam annak idején. Épp ellenkezőleg: sok mindent bánok, sok mindent szégyellek akkori gondolataimból, dolgaimból. Van, amit ma is vállalok; van, amire úgy gondolok, mint szükségszerű tévedésre; s van, ami ma is égető szégyenfolt a múltamban.

Egy jó van bennük: hogy ezek már a múlt részei. Eltüntetni semmit nem lehet, de továbblépni, megbocsátani igen. Jó, hogy nem a múltam terheivel, állandó jelenlétével kell élnem a mai napomat. Nem szégyellem kamaszkorom kopott farmerdzsekijét, jelvényeimet és vékony bőrszíjból készült nyakláncaimat. De szörnyű lenne, ha valaki arra kényszerítene, hogy most hordjam őket.

Emlékszem a napra, amikor az utolsó nyakláncot levettem a nyakamról. Sétáltam az úton, és azon tűnődtem, mit jelent nekem ez a bőrdarab. Rájöttem, hogy semmit: már nem érdekel, csak rajtam maradt, mint egy kamaszkori emlék. Abban a pillanatban levettem, és soha többé nem vettem föl. Emlékezetes pillanat volt. És általában jó, ha vannak ilyen pillanatok, amikor az ember túlléphet saját múltján, ráérezhet, hogy a múltja nem börtöne. Kodolányi azt mondja, olyanok vagyunk, mint a fák: ha megálltunk a növekedésben, már meg is haltunk.

Ha befested a hajadat, azt mondom: mindegy, próbáld ki, a festés majd elmúlik. A karika is kivehető a szemöldöködből, legfeljebb később majd szégyelled egy darabig, hogy valaha megtűrted magadon . De a tetoválás lényege az, hogy örökre megmarad! Amit egyszer a bőrödbe rajzoltatsz, azt soha nem szeded le, akármit hoz a jövőd!

Egyik kedves zenekarom így énekelt vagy húsz évvel ezelőtt a tetoválásról: „Szeretlek, Erzsi, haver vagy, János, csapat csak egy van: a Ferencváros!” Ha megkérdeznénk annak a tetovált karnak a gazdáját, talán azt mondaná: ma már az Erzsire meg a Jánosra sem emlékszik, és nemhogy a Ferencváros, de még a foci sem igen érdekli.

Miért akarod hát mai önmagadat „rögzíteni”, miért akarsz egy életre olyan jeleket vésetni testedre, amelyeket talán már három év múlva sem tudsz felvállalni? Mert hidd el, megváltozol, és ez jól van így. Jó azt érezni, hogy mindig van esély egy új kezdésre, a saját magunkkal való szem- benézésre. Jó, ha időnként azt mondhatjuk, én már más vagyok, túllépek saját múltamon. Ennek a szabadságát veszed el magadtól, ha a mostani érzéseidet, vágyaidat, ízlésedet egy életre rögzíted. Ami ma jó poén, holnap szégyellnivaló bélyeggé változhat. Komolyan ezt akarod?

Nézd, én is tudom, hogy vannak olyan kapcsolatok, amelyek egy életre szólnak, amelyek nem változnak. De ezekhez a kapcsolathoz nincs elég bőrfelületed, mert ha rájuk találsz, kívül-belül átjárn ak téged. „Teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” ragaszkodsz ahhoz, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”; és egy testté, egy emberré leszel azzal, akivel az egész életedet le akarod élni. A hazád is a nyelvedben és a szívedben lakik, nincs szüksége arra, hogy állandóan látható legyen. Ezenfelül pedig hagyd meg magadnak a jogot, hogy megváltozz. Ne add föl meggondolatlanul saját szabadságodat!

Hegedűs Attila