Keresztény szemmel

Na nem a „nagy New York-i”, csupán a „kis balassagyarmati”, mely 2003. október 7-én kb. 20 órától 22 óráig tartott. Hogy a bűnözési statisztika nem mutat majd durva kiugrást ebben az időben, azt csak remélni tudom. Népességrobbanástól viszont semmiképpen sem tartok. Igaz, panaszra sem lehet okom, hiszen az idén a keresztelések száma hála Istennek fej-fej mellett halad a temetésekével, amely népegyházi statisztikáinkra általában sajnos nemigen jellemző. Mindenesetre valószínű, hogy a történelemkönyvekbe nem kerül majd bele ez a dátum, de számomra egy darabig azért emlékezetes marad.

„Véletlenül” épp a számítógép előtt ültem. Nem kell mindjárt rosszra gondolni! Én magam is hajlamos vagyok elhamarkodottan ítélkezni egyes kortünetnek számító tevékenységek és jelenségek felett. „Számítógépezés” – nem szeretem ezt a kifejezést. A gyerekeim azonban következetesen használják, annak ellenére, hogy számtalanszor elmagyaráztam nekik: ilyen tevékenység nem létezik.

Nem „számítógépezni” szoktam, hanem például levelezem, szakdolgozatot írok, konfirmációi és hittanos tanterveket, óravázlatokat, feladatlapokat állítok össze, információt gyűjtök, zenét hallgatok, filmet nézek, és persze játszom is. Ezek pedig elég konkrét és egymáshoz képest szerteágazó tevékenységek, így lehetetlen egyetlen üres szóban összefoglalni őket. Olyan ez, mint a „vállalkozó”. Nem derül ki belőle, mi az illető foglalkozása: ugyanúgy lehet vécés néni, mint építészmérnök. No de hagyom a nyelvleckét, most az áramszünetről írok.

Istennek terve volt vele…

Tehát amikor sercent a monitor, és hirtelen minden csendes és sötét lett, először az áramszolgáltató le- és felmenőiről történő csendes megemlékezésre szántam pár másodpercet, majd miután semerről sem hallottam páni gyermeksírást, fejveszett rohangálást, székborogatást, üvegcsörömpölést, óvatosan felálltam, és kibotorkáltam a konyhába, ahol már gyülekezett a család apraja-nagyja. A gyerekek szemlátomást – azazhogy éppen nem szemlátomást – élvezték a váratlan új helyzetet. Feleségem ekkorra már azt is kiderítette, hogy nem a biztosíték ment ki. Sötétség borult az egész utcára, sőt – mivel egy forgalmas kereszteződésben lakunk, és több irányba is kilátunk – arról is meggyőződhettünk, hogy a környékre, vagyis a belvárosra s talán az egész városra kiterjedt.

Az urbanizált ember ilyenkor érzi igazán kiszolgáltatottnak magát. Istenem, milyen ingatag alapokon – hogy ne mondjam, cseréplábakon – áll a mi fene nagy biztonságunk! Egy „kis” hiba, és emberek ezrei maradnak fény, meleg, pirítós kenyér, hideg sör, Danubius rádió és „Barátok közt” nélkül. A lelkész pedig megakad áldott szolgálata végzése közben, legrosszabb esetben – ha túl sok dokumentumot tartott egyszerre nyitva – még a cica is elviheti a személyre szabott és egyedi hangvételű konfirmációs kátéjának ama estén íródott fejezetét.

Persze hogy bosszankodtam tehát pár pillanatig, ám elég gyorsan vág az eszem, és hívő ember lévén mindjárt arra gondoltam, nem fellengzősség azt feltételezni Istenről, hogy a több mint hatmilliárd ember közt mindegyikünkre jut külön elég ideje. Ugyanazzal a kitüntető figyelemmel fordul tehát most felém is, mint azokhoz a harmadik világbeli gyerekekhez, akik ezekben a percekben halnak éhen, vagy azokhoz a bátor ellenzékiekhez, akiket épp most kínoznak halálra valamelyik idióta diktátor pribékjei egy távoli ország pálmafás fővárosának egyik alagsori helyiségében.

„Istennek tehát terve van az életemben ezzel az áramszünettel!” – gondoltam, és beleborzongtam a jóleső tudatba. Óvatosan átvettem feleségemtől másfél éves fiamat, aki nem sírt, és a sötétben is teljes bizalommal kapaszkodott át az én ölembe. A spájzból elsőként előkotort gyertyát így meggyújthatta édesanyja, amit a kicsi nagy érdeklődéssel figyelt, és közben szélesen elmosolyodott. Ahogy a biztonságot jelentő pislákoló fényben végre nyugtáztuk, hogy mind együtt vagyunk, először beindultak a reflexek: „kapcsoljuk be a tévét!” – szólt nagyobbik fiam. Miután nővérei tájékoztatták az elektromosság háztartási célú felhasználási lehetőségeiről és korlátairól, mindnyájan jót nevettünk az ötleten.

Családi élet, hittanóra és alternatív energiaforrások

Mit volt mit tenni, leültünk hát az asztal köré az adventi hangulatban. Ekkor már minden fontosabb helyiségben sikerült egy-egy gyertyát gyújtani. Beszélgettünk. A váratlanul nyakunkba szakadt rusztikus hangulat a gyerekekben is felébresztett valami sajátos nosztalgiát. Sztorizni kezdtek, felelevenítvén a korábbi lakhelyeinken közösen véghezvitt csínytevéseiket, hóemberépítéseket, hasra eséseket, és közben hatalmasakat nevettek. Pedig általában véve is „beszélgetős család” vagyunk, akik nem csak a tévé előtt szoktunk találkozni, most mégis valami egészen újszerű és csodálatos módon kerültünk közel egymáshoz mindnyájan.

Miután nyugtáztuk, hogy ez nem egy pár perces áramkimaradás, beletörődtünk, hogy megszokott tevékenységeinket gyertyafénynél kell elvégeznünk. Először a kicsit fektettük le, utána a lányok mentek sorban fürdeni, én pedig leültem az első osztályos fiam ágya mellé, ahol olyasmiket tudtam meg, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Pedig Isten a tanúm, néha megpróbálkozom azzal, hogy „na gyere, fiam, meséld el, mi volt az iskolában”, de ezzel nem jutottam messzire. Most teljesen magától nyílt meg. Még a feleségem is csodálkozott, aki egyébként összehasonlíthatatlanul többet foglalkozik a gyerekekkel, mint én. Mi tagadás, megnyugtatóan hatott mindkettőnkre a tudat, hogy esélyem sincs felkelni, és valami „fontos tevékenységbe” kezdeni.

Miután mindenki lefeküdt, és elcsendesedett a ház, én az egyetlen égve maradt gyertya fényénél álltam a konyhában, és gondolkodtam. Bizsergető jó érzés kerített hatalmába. Most átéltem valami csodát, és ehhez egy áramszünet segített hozzá. Istennek valóban terve volt ezzel! Aztán még azon is eltűnődtem, amiről barátaimmal szoktunk beszélgetni, hogy menynyire szerencsétlen dolog a nagy szolgáltatók monopolhelyzete. Ha politikus lennék, biztosan harcolnék az alternatív energiaforrások népszerűsítéséért.

Mert most mi is van? Egy kis Paks-mizéria, aztán egész városokra kiterjedő áramszünetek, megsavanyodott tej, langyos sör, hideg radiátorok. Pedig ott a szél, a Nap és sok egyéb lehetőség, hogy villamos energiát termeljünk. A nyugati országok többségében ez már természetes. Sőt olyanról is hallottam, hogy a kis üzemek által termelt villamosenergia-felesleget a nagy áramszolgáltatók kötelesek emelt áron megvásárolni. Jóleső érzéssel gondoltam arra, mennyire „up to date” voltam, amikor az aznapi hittanórán a teremtés kapcsán az ember felelősségéről beszéltem a gyerekeknek. Aztán fogalmazgatni kezdtem magamban ezt a beszámolót a „kis balassagyarmati áramszünetről” és annak etikai tanulságairól. Elmélyült gondolataimat egy éles csattanás zavarta meg. A mosogatógép folytatta munkáját…

Bartha István