Keresztutak

Manapság gyakran lehet hallani: ha egyházi esküvőm lesz, nem megyek el más egyház templomába. Inkább nem is lesz templomi esküvőm. Aztán jönnek a variációs megoldások a vegyes házasságoknál: az egyik templomából ki, a másikba be, legyen két helyen a békesség kedvéért…

Végre megszületett az „Ökumenikus esketési szertartások rendje”, melyben a történelmi egyházak vezetői, püspökei aláírásukkal hitelesítették azt a lehetőséget, mely szerint a három egyház (katolikus, református, evangélikus) templomának valamelyikében a fiatalok házasságát megáldhatja az egyházi hovatartozásukat képviselő lelkész is.

A közelmúltban egy ökumenikus esküvő egyik szolgálattevőjének kértek fel. Katolikus kollégámmal a pécsi Pius-templomban találkoztunk, kezünkben a fent említett renddel, és az előzetes megbeszélés után a szertartási rendnek megfelelően végeztük el az esketést. Úgy láttam, hogy katolikus kollégám is súlyt helyezett az igehirdetésre, noha ő ezt igeolvasás nélküli szentbeszédként végezte. (A gyülekezetéhez tartozó menyasszony, Nóra, aki hűséges ministráns is volt, szüleivel együtt ragaszkodott ahhoz, hogy katolikus beszéd is hangozzék el az alkalmon.) Én igehirdetésemben – melyet a heti ige alapján (Ef 5,8–9) tartottam – igyekeztem eleget tenni az esketési rendben megfogalmazott kérésnek: „A beszédben történjék utalás a közös szertartás sajátosságaira és az ökumenikus családi közösség jelentőségére.”

Textusom így szólt: „Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség.” Aki Krisztussal, a világ világosságával került kapcsolatba, annak más-más történelmi egyház templomában ugyan, de már a keresztségben gyökeret vert a szívében a Megfeszített és Feltámadott önfeláldozó szeretete, amelyet a házasságban meg lehet és meg is kell élni egymás iránt. Amíg nem késő, egymást el nem hagyva. Nehogy úgy járjunk, mint az ifjú férj, aki a hirtelen támad viharban a Balatonból egyedül menekülve, magára hagyta feleségét, és az a hullámokban megfulladt. A „miért hagytam el” késő bánatának fájdalmas kérdőjele ott maradt szívében.

A pécsi ökumenikus esküvő során két pozitív élménnyel gazdagodtam: az egyiket a templom tiszta fehérsége keltette bennem, mely nemcsak a menyasszonyi ruha fehérségével volt szinkronban, hanem a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak örömét is tükrözte; de főként az volt imponáló, hogy az oltár közepén a hatalmas Krisztus-szobor a Megváltót állította homloktérbe. A másik élmény akkor ért, amikor a vőlegény, Károly egyik rokona a szertartás után elmondta: az esketés minden fázisa az egyházak egymás felé is megnyilvánuló békesség- és szeretetszolgálatát sugározta, a fiatalok boldogsága érdekében. „Tanulhatnának a pártok az egyházaktól” – zárta szavait. Csak azt felelhettem, hogy az egyházak szolgálatának lényege Krisztus összekötő (ökumenikus) szeretetének közvetítése. A házasságban is. El ne késsünk vele!

Szimon János