evél&levél

Az Evangélikus Élet november 23-i – negyvenhetedik – számában megjelent, Frenkl Róbert országos felügyelő testvérem tollából származó vezércikk néhány gondolat megfogalmazására késztet. Az írás a rasszizmus megjelenési formáival foglalkozva többek között egy cigány testvérpár jogtalan fogva tartása tárgyában hozott kártérítési ítélet indoklásával foglalkozik. Mélyen egyetértek az országos felügyelővel abban, amit ő szó szerint így fogalmaz meg: "...az az állítás, hogy a testvéreket »primitív mivoltuk« miatt kevésbé viselhette meg az elzárás, és ezért csak szerényebb kártérítés illeti meg őket, arcpirító."

Magam is elképesztőnek találom, hogy az Istentől minden emberi lénynek – a súlyos szellemi fogyatékostól a legzseniálisabb elméig – egyenlően kimért emberi méltóságot egyik embernél többre, a másik embernél kevesebbre lehet becsülni.

Számomra azonban nem következik az indoklásból, hogy a bíró cigány mivoltuk miatt tartotta volna őket „primitívnek”, tehát nem gondolnám, hogy a bíró föltétlenül rasszista, mint azt Frenkl Róbert írja-sugallja. Lehet, hogy a szakértői jelentésből egyszerűen csak meggondolatlanul átemelt az ítélet indoklásába egy abszolút oda nem tartozó megfogalmazást. Az is lehet, hogy egyszerűen elitista, aki az emberi méltóságnál többre tartja a diplomát.

Hasonlóképpen vitatkozom Frenkl Róbert cikkének egy másik állításával is. Idézem: „A közelmúltban egy (német) kereszténydemokrata képviselő egyik nyilatkozatában a zsidóság bűnös nép voltára utalt.”

Az általam hallott-olvasott híranyag alapján nem állítanám, hogy a „zsidóság bűnös nép voltára”, hanem inkább a bűnös nép voltának lehetőségére utalt, azzal a kitétellel, ha a német népet bűnösnek lehet tartani. Martin Hohmann – így hívják a képviselőt – a vörös és barna totalitárius rendszerek összehasonlítása kapcsán arról szólt, hogy a különféle kommunista erőszakszervezetekben számtalan zsidó származású ember vállalt meghatározó szerepet. Itt következik a Heti Válasz tudósítása alapján a tőle származó idézet: „Ebből levezetve némi jogosultsággal a zsidóságot is bűnös népnek nevezhetnénk. Lehet, hogy ez megdöbbentően hat! De követi azt a logikát, amely a németeket bűnös népnek tartja.”

Nem tudom, Martin Hohmann olvasott-e, hallott-e olyan megnyilvánulásokat a zsidóság valamely meghatározó szervezetei vagy véleményformálói részéről, amelyek a német nép egészét bűnössé nyilvánították volna. A magam részéről ilyenről nem tudok. Mindenesetre úgy tűnik, hogy az ő lelkében, képzeletében ez így él. Lehet, hogy valamely valós élményén alapszik. Lehet, hogy csak valami irracionális indokból származó rossz lelkiismeret váltja ki belőle e támadva védekezést. Lehet, hogy rasszista. (Ez azonban az általa elmondottakból még nem következik.) Nem vállalnám a gondolatrendőr szerepét, hogy eleve kárhoztató ítéletet mondjak fölötte.

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép” – írja Radnóti. Mit vessünk hát egymás szemére? (A kollektív bűnbánat mindenesetre nem idegen a Biblia szellemiségétől. Magyar példa, de élénken él bennem, mikor a rendszerváltás táján a Szabad Európa Rádió beolvasta az akkor félig-meddig illegalitásban működő „Shalom” Magyar Zsidó Békecsoport bocsánatkérését a – nem kis részben zsidó származásúaknak tekintett – terrorlegények és ávósok tanácsköztársaságbeli és a Rákosi-rezsim alatti rémtettei miatt. Meghallották-e azok, akiknek meg kellett volna hallaniuk – mindkét oldalon?)

Frenkl Róbert a német példára hivatkozva felveti a holokauszt tagadásának büntetőjogi eszközökkel történő szankcionálásának lehetőségét. Nézetem szerint azonban a holokauszt tagadásának oka némely esetben történetpedagógiai: a történelmi ismeretek hiányát tükrözi; jóval gyakrabban – a titokzatosságot kedvelő, összeesküvés-elméleteket gyártó és mesélő egyéniségek stb. esetében – mentálhigiénés problémaként jelentkezik; s nem egy esetben irracionális, már-már elmekórtani okokra vezethető vissza.

Történetpedagógiai, mentálhigiénés vagy elmekórtani problémákat büntetőjogi eszközökkel orvosolni – amíg nem párosul kifejezetten gyűlöletre uszítással – sajátos kísérlet, kíváncsi vagyok, a németek mire mennek vele. Amellett számos kérdést vet fel: lehet-e tagadni vagy relativizálni például az örményirtást, a Musza Dag negyven napját; a gulágot, s a gulágon elpusztult sok-sok millió embert, köztük legalább 150 000 magyart és svábot; vagy például – mivel magam is sváb volnék – a jugoszláv hatóságok által 1945–47-ig működtetett koncentrációs táborokban kicsinytől fogva nagyig elpusztult és elpusztított mintegy 200 000 bácska-bánáti sváb – csaknem a teljes jugoszláviai sváb népesség – kiirtását?

E történelmi eszmefuttatás után valamit arról, ami ma bennünket közelebbről érint: a kirekesztésről. Aki hívő emberként, de különösen lelkészként bármi okból például a „galíciai jöttmentek” kirekesztésére szólít fel (mint ezt ifjabb Hegedűs Lóránt tette), annak tisztában kell lennie azzal, hogy e felszólítással képtelenné tette önmagát arra, hogy e „jöttmenteknek” az evangéliumot hirdesse, hiszen ezek után lehetetlen elvárni tőlük, hogy jó szívvel be tudják fogadni azt. Pedig Krisztus értük is meghalt. (Ne áltassuk magunkat, itt valóban a zsidóságra – vagy legalábbis annak kirekesztőnek s ezért nem kívánatosnak gondolt egyes csoportjaira – történt utalásról van szó.)

Nekünk nagyon kell vigyáznunk, mert Istennek tartozunk számadással. Más a politika, és más az evangélium. Az evangélium mindenkié: zsidóké is, cigányoké is, liberálisoké és szocialistáké is stb. Olyan viszonyt kell ápolnunk velük, hogy hitelesnek fogadhassák tőlünk a szeretet örömhírét... Abban is egyetértek Frenkl Róbert felügyelőtársammal, hogy „az egyházban különösen érzékenynek kell lennünk a kirekesztés megnyilvánulásaira”. Hozzáteszem: a bármely oldali kirekesztés megnyilvánulásaira.

Vigyáznunk kell ugyanis a másik oldalon is: Krisztus a nemzeti (radikális) érzelmű honfitársainkért is meghalt. Magyarországon ma sok tekintetben ők is joggal érezhetik kirekesztetteknek magukat. De az evangélium nekik is éppúgy szól.

Mindamellett, hogy azonosulni tudok országos felügyelő testvérem jó szándékával, némi elfogult naivitást véltem fölfedezni a cikkben. Írásán ugyanis a mai magyar liberális média és közgondolkodás fő sodrának gondolatvilágát is tükröződni látom. Én a (mindkét oldali) médiával rendkívül óvatos volnék. Igen gyakran egyoldalú, radikális és kirekesztő.

Köszönöm Drüszler Ferenc szelíd elemzését. A többit az olvasóra bízom.

Frenkl Róbert

Drüszler Ferenc felügyelő (Budapest-Pesterzsébet)