Élő víz

Már az utolsó falevél is lehullott. Elszáradt a kertben az összes virág. A nyár vidám kerti bútorait mind tető alá hordtuk, s velük együtt mintha sufniba raktuk volna minden örömünket. Mert hosszú a tél. Szürke az ég, a táj, s mintha ebbe a nagy szürkeségbe a lelkünk is beleszürkülne. Csendesek az utcák, és a házak is oly komoran állnak, mint temetés alkalmával a gyászoló emberek a ravatal körül. Égre, földre, bárhová nézünk, mintha a halál diadalát hirdetné körülöttünk a szí- neit veszített világ. Éppen vége van az istentiszteletnek, az utolsó ének dallamai szűrödnek át a templom falain, de hamar elnyeli őket a november végi este sűrű szövésű, ködös köpenyével. Mindjárt nyílik az ajtó, és kabátjaikba burkolózva sötét alakok lépnek majd ki rajta, hogy sietős léptekkel minél előbb hazaérjenek meleg otthonaikba. És valóban nyílik az ajtó, de milyen különös, váratlan dolog… – nyoma sincs a kabátba burkolózó sötét alakoknak, hanem mint valami lázadók, forradalmárok, akik szembeszegülnek a sötét, az elmúlás, a halál erejével, emberek lépnek ki gyertyával a kezükben. Az arcukon, a szemükben ragyog a gyertya fénye, s ahányan vannak, annyi rést vágnak a november végi este sűrű szövésű, ködös köpenyén. Nem sietnek. Óvatosan lépnek, egyik kezükkel tartva, másikkal takarva, úgy viszik a gyer- tyát, mint-ha az egyetlen reményük, maga az életük lenne. Már az utolsó falevél is lehullott. Elszáradt a kertben minden virág. A nyár vidám kerti bútorait tető alá hordtuk. Szürke az ég, a táj, mégsem kell, hogy beleszürküljön az ember. Mert Isten meggyújtott egy gyertyát. És aki ennek lángjához érinti élete kanócát, maga is fényleni, világítani, lángolni fog. És minél nagyobb körülötte a sötét, annál inkább hirdeti a fény, az élet diadalát.

Németh Zoltán