Élő víz

Advent idején évről évre egy régi kép rajzolódik ki előttem. Aki ezt valamikor lelki szemünk elé festette, már rég nem él, de amit elmesélt, az újra meg újra életre kel szívemben.

A kép egy fiatalembert ábrázol a Ladoga-tó jegén. Ez a fiatal teológus finn barátainál lakott, és egyszer meghívást kapott a tó túlsó partjára. Barátai felhívták rá a figyelmét, hogy ne várja be az alkonyt, időben induljon el visszafelé, mert ott a sötétség hirtelen lepi be a tájat. A látogatás valahogy mégis hoszszabbra nyúlt, és a fiatalembert a visszafelé vezető úton az a kellemetlen meglepetés érte, amelytől barátai óvták induláskor: eltévedt a jégen. Azt hitte, halad, s közben körbe-körbejárt a sűrű homályban. Mikor erre rájött, megrémült, a szíve a torkában kezdett dobogni a döbbenettől. Elvesztette tájékozódási képességét, és a hideg egyre jobban átjárta tagjait. És akkor megpillantott egy távoli fényt. Reménykedve vette arrafelé az irányt, s valóban: a fény egyre erősödött. Szerencsésen kiért a partra, boldogan igyekezett a fény felé. Annak a háznak az ablakában világított a gyertya, amelyben megszállt. Barátai helyezték oda, mert sejtették, hogy szüksége van rá. Nagy ovációval fogadták, karjaikba zárták, dermedt tagjait átjárta a szeretet és a szoba melege.

Ez a történet azért olyan megkapó és felejthetetlen, mert rólunk szól. Rólunk, akik olyan könnyen elengedjük a fülünk mellett a figyelmeztetést, akik olyan könnyen belefeledkezünk a „szemközti pont” örömeibe, gondjaiba, nyüzsgésébe, s amikor végre elindulnánk hazafelé, rádöbbenünk, hogy sötétbe jutott az életünk. Csak kerengünk a fagyban, célt tévesztve, egyre merevebb tagokkal, egyre riadtabban. De Valaki aggódva vár bennünket haza, és ezért kigyullad a fény az éjszakában. A betlehemi csillag fénye mutatja az irányt, merre kell mennünk, ha nem akarunk megfagyni az úton. A zsoltáros így biztat minket: „Bizony nem szunnyad, nem alszik Izrael őrizője. Az Úr a te őriződ…” (Zsolt 121,4–5) Mi pedig boldogan tapasztalhatjuk, hogy valóban így van. Az Atya várja haza tékozló fiát, és szemrehányás nélkül magához öleli, amikor az végre hazatalál. Ezt az örömhírt hirdeti az advent évről évre.

Sok az ellenfény is. Az ellenség minduntalan meg akar bennünket téveszteni. Hamis fényeket gyújt, rossz irányba akar terelni. És az is megtörténhet, hogy a sötétben nem tudunk tájékozódni. Ezért nagyon fontos, hogy legyen gondunk egymásra, ne feledkezzünk bele önmagunk- ba. Ne forduljunk el a másiktól azért, mert nincs mindenben egy véleményen velünk. Sokfélék vagyunk, de egy Atyánk van, és egy Jézusunk. Ő az ablakba tett gyertya, és ő az út is. Semmiképpen nem tévedhetünk el, ha gondunk van egymásra, és őrá figyelünk.

Szántó Vilmosné