A vasárnap igéje

Advent 2. vasárnapja

Egy gyertyalánggal több lobog a koszorúcskán. Egy vasárnappal ismét közelebb léptünk karácsonyhoz. Megjelenik az első angyal is.

Karácsony táján az angyalok örömhíreket hoznak s visznek. A legváratlanabb helyeken, a legváratlanabb időben jelennek meg olyanoknak, akik a legkevésbé sem remélhetnék, hogy éppen nekik adják át az isteni üzenetet.

Zakariást a füstölőáldozat bemutatása közben a templomban lepi meg az angyal, méghozzá olyan váratlanul, hogy Zakariás megretten. Az angyalnak ezért bátorítással kell kezdenie mondanivalóját: „Ne félj, Zakariás!”

Lám, lám, az ember mennyire megtelik félelemmel, amikor valami nagy esemény előtt áll, vagy valami váratlan történik vele. Jézus nemhiába figyelmeztetett a példázataiban, hogy legyünk mindig készen. Sok minden rejtve van ugyanis előlünk. Isten szívében őrzi számos kérdésünkre a választ a holnapról, a változásokról, életünk folyásáról, halálunk utáni életünkről. Ismeri a ránk váró örömteli és boldogságot hozó híreket és embereket is.

Gyermek születik. Egy fiúcska. Olyan családba, ahol nem várták, hiszen már igencsak megöregedett a férfi és az aszszony, akik a szülei lesznek. A reményt persze nem adták föl. Szívük mélyéről könyörgések törtek fel az élő Úrhoz. A remény azonban önmagában nem elég. Fölkészülten kell várakozni, mintha a következő pillanat már a beteljesülésé lenne.

Általában nehezünkre esik folyamatosan készen állni, teljes szívvel reménykedni, kiváltképp, ha hosszú, sőt beláthatatlan ideig kell várakoznunk a beteljesülésre. Ehelyett inkább alacsonyabb hőfokra hűtjük reményünk lázát, mert védeni szeretnénk magunkat a nagy csalódásoktól.

Isten mégis arra hív bennünket, hogy bízzunk benne. Bízzuk rá életünk védelmét. Ne ügyeskedjünk, ne aggódjunk, ne óvatoskodjunk. Éljünk teljes hőfokon. Mindazt, amit Isten ránk bízott, tegyük meg teljes erőnkből. Halljuk meg hozzánk intézett mondatait, higgyünk szavának teljes elménkből, még akkor is, ha olyan lehetetlennek érezzük, amit mond, mint amilyen lehetetlennek tűnt Zakariásnak az, hogy „feleséged, Erzsébet fiút szül neked”; vagy amilyen lehetetlennek tűnik Jézus mindnyájunknak szóló ígérete: „aki kér, mind kap”.

Istennek gondja van ránk. Nem feledkezett meg rólunk. Nem hagyott magunkra. Akkor sem, ha minden jel erre utalna körülöttünk, és bennünket is füst borítana el, mint Zakariást a templomban.

Isten kockázatvállalásra hív. Azt kéri, hagyjunk fel a sorsunk miatti aggódással, és eresszük szélnek félelmeinket. Távol áll tőle, hogy ezzel nemtörődömségre vagy közömbösségre ösztönözzön. Ellenkezőleg, azért szól hozzánk, hogy vegyük komolyan életünket, és helyezzük biztos alapokra. Ne a magunk gyönge erejére, ne a hol gyarapodó, hol fogyó pénzecskénkre, ne is óvintézkedéseinkre építsünk, hiszen ezek bármelyik pillanatban összeomolhatnak. Inkább nyissuk meg lelkün- ket Isten előtt. Ha megtettük, ne azon töprengjünk, hogy miért látjuk még mindig lehetetlennek, hogy Isten bármi jóval megajándékozhat minket. Maradjunk inkább csendben, és halljuk meg a szót: „Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének.”

Zakariás és Erzsébet örömét szinte lehetetlen szavakba önteni, amikor megszületett a gyermekük, s ott tartották kezükben az életnek ezt a csodáját. Isten azonban még ennél is nagyobb örömet készített nekünk. Még ennél is nagyobb csoda, amiről nekünk ad hírt. Mert adventben nem csak arról emlékezünk meg, hogy a világnak föl kellett készülnie Jézus születésére. Isten személyesen minket szólít meg minket, hogy felkészülhessünk eljövetelére: készítsük el szívünket, lelkünket, egész életünket, hogy Krisztus megszülethessék benne.

Nem elég merengve álmodozni: milyen szép is lenne, ha Krisztus bennünk élne! Milyen boldogok lehetnénk akkor! Mindez kevés. Ki kell tárnunk az ajtókat! Krisztus azért jön, hogy most bennünk szülessék meg. Örömöt hoz és boldogságot, amit senki sem vehet el tőlünk. Táruljanak hát az ajtók, nyíljanak a kapuk! A palotáké éppúgy, mint az istállóké.

Imádkozzunk!

„Istenem, Hozzád kiáltok a nap kezdetén… Bennem sötétség van, de Nálad van a világosság; én egymagam vagyok, de Te nem hagysz magamra engem; én csüggedő vagyok, de Nálad van a segítség; én nyugtalan vagyok, de Nálad van a békesség; bennem keserűség van, de Nálad van a türelem; én nem értem a Te utaidat, de Te ismered az én utaimat. Mennyei Atyám, dicséret és köszönet Néked… ajándékaidért és hűségedért az eddigi életemben. Sok jóval ajándékoztál meg… Te megcselekszed, hogy minden a gyermekeid javát szolgálja. Uram, mindazért, amit csak ez a nap hoz, a Te neved legyen áldott! Ámen.”

(Dietrich Bonhoeffer reggeli imádsága a fogságban)

Rozs-Nagy Szilvia