Liturgikus sarok
Musica sacra VI.
Kísérünk vagy vezetünk?
Sorozatunkban nemrég a kántor istentiszteleti feladatait tekintettük át. Most e téma részkérdéseit járjuk körbe.
Mint azt már említettük, a kántor orgonista szolgálatának legfontosabb része a gyülekezeti énekek megfelelő bevezetése, majd „vezetve kísérése”.
Először is át kell gondolnunk, hogy a sorra kerülő énekhez milyen tempó és karakter illik. „Egyentempó” ugyanis nem létezik. Más egy bűnbánati és egy dicsérő ének, más egy páratlan vagy páros lüktetésű, más egy 16. századi korál vagy egy 19. századi dallam. Először az intonációval határozott, egyértelmű tempót kell adnunk, majd a versszakok során figyelnünk kell a gyülekezet éneklését, és rugalmasan, a vezetést el nem vesztve finoman alkalmazkodnunk hozzá. Ez a kettős figyelés nagy gyakorlatot és alázatot igényel. Fontos, hogy mi is együtt énekeljünk a gyülekezettel, mert különben nagy a veszélye annak, hogy nem hagyunk elég levegőt a dallamsorok között, és nem formáljuk megfelelően a korált. Nem legyőzni, hanem segíteni kell a gyülekezetet!
A következő kérdés az, hogy milyen kíséretet alkalmazzunk? A mostani korálkönyv, amelyből a kántorok nagy része játszik, kritikával használható. (Vannak például olyan énekek, ahol a harmonizálás rossz karakter és tempó megadására csábít. Általában az a baj, hogy túl ritkán következik a harmóniaváltás, és a nyolcad alapérték az ének karakterénél gyorsabb tempóra inspirál.)
Sok segítséget nyújthat az előző énekeskönyv két részben megjelent korálkönyve, valamint a német korál- könyv is. Aki győzi, saját harmonizációit is játszhatja. Káros viszont az a hozzáállás, ha valaki mindenáron mindent improvizál, akár képes rá, akár nem. A rögtönzéshez nagyfokú önkritika és komoly tudás szükséges. Inkább játsszunk korálkönyvből rendezetten, mint fejből összevissza. A korálkönyv használata persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy minden versszakot egyformán kell kísérni. Éppen itt adódik rengeteg variációs lehetőség, ha figyeljük az ének szövegét, és ismerjük az összhangzattan szabályait. Egy-egy fontos szónál indokolt lehet valamilyen figyelemfelkeltő, ritkább harmónia alkalmazása. Itt éppen azáltal érjük el a hatást, hogy csak egyszer játsszuk az alterált (módosított hangokat tartalmazó) akkordot.
Nem mindegy az sem, hogyan regisztráljuk a gyülekezeti énekek bevezetését és kíséretét. Az intonáció egyrészt jól felépített, rövid és világos, másrészt halkabb legyen, hogy az utána következő erőteljesebb regisztráció világossá tegye: most kezdődik a közös éneklés. (Ez a liturgia énekeire is vonatkozik.) Ismét a szövegre figyelve az is lehetséges, hogy egyes versszakokat más-más regiszterekkel támasztunk alá. A korálkíséret hangerejét az határozza meg, hogy milyen létszámú a gyülekezet, milyen akusztikájú a templom, mennyire ünnepélyes az alkalom. Feltétlenül figyeljünk erre, mert az sem jó, ha az orgona elnyomja a híveket, de az sem, ha nem nyújt elég támaszt. Mixtúrát ne használjunk a gyülekezet éneklésének kísérésére! Egyedül a glória éneknél lehet indokolt az ilyen fényes és erős orgonahang.
Nemcsak orgonával lehet vezetni a gyülekezetet: énekkar vagy előénekes is elláthatja ezt a feladatot. Erre egyrészt akkor lehet szükség, ha nincs orgonista, másrészt ha az énekelt liturgiákban (14, 17) található gregorián tételeket orgonakíséret nélkül akarják énekelni. Mivel ez a zene eredetileg egyszólamú, sokkal nehezebb orgonával vezetni, mint a korálokat. Ezért ha valaki nem elég képzett orgonista, inkább énekelve vezesse a liturgiát, mint hogy rossz harmóniaváltásokkal megzavarja a szertartás menetét!
Ecsedi Zsuzsa