Egyházunk egy-két hete

Vissza a kezdetekhez

Joób Máté

Hol kezdődik egy lelkész beiktatásának története? Már reggel az énekkari próbán vagy a tanácsteremben az asztalok terítésénél? Netán már az előző napi oltárdíszítésnél? Amikor Joób Mátét december 6-án beiktatták a kelenföldi gyülekezet lelkészi szolgálatába, akkor Balicza Iván espereshelyettes egy házassághoz hasonlította helyzetünket: egymásra talált a lelkész és a gyülekezet – Jézus nevében. De hol is kezdődött ez a történet?

Új lelkészünk 1997 és 1999 között segédlelkészként már szolgált közöttünk. Ezt követően Svédországban töltött egy évet ösztöndíjjal, ahol anyagot gyűjtött doktori munkájához, melyben a magángyónás témáját dolgozza fel pasztorál-pszichológiai szemszögből. Visszatérése után a hittudományi egyetem doktori iskolájának hallgatója lett, majd a közelmúltban fél évet Finnországban töltött további tudományos kutatással. „A Kelenföldön eltöltött két év valóban meghatározó élmény volt számomra, igazi mély víz. Ahogy most visszaemlékezem a segédlelkészi évekre, hálával gondolok a sok építő kritikára, visszajelzésre. Az elsőket természetesen nem volt könnyű elfogadni, aztán egyre inkább megéreztem a kritikák mögött rejlő szeretetet.” Az iktatás története talán ezekkel az élményekkel kezdődött, majd idén nyáron folytatódott egy izgalmas presbiteri üléssel és a választó közgyűléssel.

Egy lelkésziktatásnak azonban nemcsak előtörténete van, de van története önmagában is – jól ismert és új részekkel. Szeretem az ismerős részleteket: az „Elhatároztad-e?” kérdést; az orgonaszó nélküli könyörgő énekek csupaszságát; az istentiszteletet követő közgyűlés nyitómondatát: „Megtörtént Joób Máté beiktatása.” De legalább enynyire kedvelem az előre nem ismerhető részeket is.

Az új lelkész szavai szóltak az Emmaus felé bandukoló tanítványokról, vakságukról, megtörtségükről; szóltak saját magáról, ahogyan az emmausi történet hetek óta érzett vonzását próbálta megérteni; szóltak rólunk is, mint akik abban a világban élünk, ahol Jézus jelenlétének hiánya hallható, érezhető és látható; és végül szóltak a Feltámadottról, aki végérvényesen mellettünk marad. Az énekkar – lelkészünk eddigi útjaira, tanulmányaira emlékezve – öt nyelven énekelte el a zsoltárfeldolgozást, a svédtől az angolig. A köszöntések pedig egyaránt szóltak a régi és a mai Kelenföldről, nehézségek és áldások soráról, illetve a 10 éves „albérletről” a hittudományi egyetemen vagy arról a Blázy Árpáddal közös testvér-gyülekezeti látogatásról, amely a kétszer 12 órányi közös autózás miatt beillett egy maratoni munkatársi megbeszélésnek is.

Talán nem csak a terített asztalok éreztették az új lelkipásztorral örömünket és szeretetünket: a lelkésztársakét, a gyülekezeti tagokét, idősekét és fiatalokét egyaránt. Az elkezdődött történet folytatódik – Jézus nevében.

Ittzés Szilvia

Regionális hozzárendelés: Budapest–Kelenföldi Evangélikus Egyházközség