Evangélikusok

Legemlékezetesebb ünnepem

Szerkesztőségünk arra kérte az idén arany-, gyémánt-, vas- vagy rubindiplomát kapott lelkészeinket, hogy – „Legemlékezetesebb adventem”, illetve „Legemlékezetesebb karácsonyom” témacímmel – személyes vallomásaikkal gazdagítsák ünnepi lapszámainkat. Most ezekből adunk közre egy csokorravalót.

Uram, Istenem! Hatéves koromban tudtomra adtad, mi a szándékod velem, milyen sorsot szánsz nekem – 90 évesen pedig még tenyereden lehetek. Hosszú és megpróbáltatásoktól sem mentes életút. Hogy is tudnék hát egyetlen adventet vagy karácsonyt kiválasztani a sok közül? Melyikről szóljak, és melyikről hallgassak?

A legelső: idegen ország börtönében. Rabtársaim: egy svájci, egy osztrák, egy szlovák, egy orosz, egy félgörög-félorosz, három magyar. Hirtelen kiáltás töri meg a csendet. „Hilfe, Hilfe!” – kiabál valaki segítségért németül. Hogy miért, azt ma sem tudom. Azt azonban őrzi az emlékezetem, ami ezután történt. Felhangzott a „Stille Nacht, heilige Nacht”. Az őrök csizmáinak dobogása sem tudta elnyomni a karácsonyi ének hangját. Egyre csak szólt az ének, szinte egész éjjel...

A következő helyszín már a Sarkvidék. A Vorkutában kitermelt szenet Leningrádban rakták hajóra az ottani rabszolgák. A nyitott, fedél nélküli vagonok több ezer kilométert utaztak hozzánk. Miközben a vagonból szórom ki a havat, a lapátom megakad valamiben. A hó alatt fenyőfagallyak: üzenet Leningrádból. Elosztjuk a darabokra tört, tenyérnyi ágacskákat. Ahol sem fa, sem virág, sem fű nem volt, mit jelentett munka után az az egyetlen fenyőgally! Ez volt a karácsonyfánk. A kis fenyőfagallyak odaidézték az otthoni szentestét, a boldog családi karácsonyokat. Bennünk, velünk volt a karácsony. Nem látszott, de érződött. Ez lenne a legemlékezetesebb?

Vagy 1956 egyik adventi vasárnapja az igazán említésre méltó? A Rottenbiller utcából elindult valaki, és kíséret nélkül bement a Deák téri evangélikus templomba. A legutolsó sorba ült le, hogy láthassa az egész templomi sereget. Mindenki kiment már a templomból, ő maradt egyedül. Nem tudott felállni. A lelkész az oltár mögül odament hozzá. Güttler Vilmos, régi évfolyamtársam volt az. Boldogan öleltük meg egymást. Hiszen én voltam az a valaki, aki örült a visszakapott szabadságnak. Ez lenne a legemlékezetesebb adventem? Nem, hanem együtt az egész, az, hogy szabad vagyok, hogy élek, hogy boldog lehetek újra…

Vagy az a legemlékezetesebb, amikor Szarvason, az árvaházban megölelhettem egy nyolc- és egy tízéves angyali kislányt, és azt mondhattam nekik: „Én vagyok, édesapa.” Megígértem nekik, hogy soha többé nem válunk el egymástól. Többre nem futotta... Konfirmációi lapomon ez áll: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az élet koronáját.” Számomra az élet koronája az, hogy csaknem 90 hosszú és küzdelmes év után még mindig részem lehet az adventi várakozás örömében. Ha olvassák ezeket a sorokat, említsék meg nevemet Istennek.

Böröcz Sándor