Keresztény szemmel

A helyszín a főváros egyik szocreál stílusú, pusztulásnak indult, ám örökké toldozott-foldozott rendelőintézete. A betegek kényelmetlen székeken feszengnek – már akinek jut hely. Hosszú a várakozás. A zsúfolt előteret halk moraj tölti be, beszédbe elegyednek egymással a sorstársak. Mit is tehetnének mást, hiszen van, aki már másfél órája vár a fogorvosi kezelésre.

A környezet lehangoló. Kevés fény, sivár falak. Olvasni tehát nem lehet, nézelődnivaló nincs, rádiót hallgatni nem szokás. (Csak a mobiltelefonok szólalnak meg az összes kérés, tiltás, felszólítás ellenére minduntalan.) Nyugtalanság ül az arcokon, a fogorvostól való félelem feszültsége. Persze, mindenki tudja, hogy erre szükség van, hiszen azért jött el, de hogy valaki is szeretné ezt…

S akkor – jó magyar szokás szerint – egyre-másra hangzanak el a rémisztőbbnél rémisztőbb történetek beletört fogakról, gyulladássá fajuló kezelésekről, melléfúrásról és az ördög tudja még, hányféle badarságról. A fő sláger azonban természetesen az éppen rendelő szakorvos szapulása. „Hiszen ő rontotta el a nagynéni…” „Az én feleségemnek meg…” Csupa olyan „eset”, melyet, ha nem ebben a feszült idegállapotban hangoznának el, megmosolyognának az emberek.

Két idős ember érkezik. A nénin és bácsin látszik, hogy nem mostanság ismerhették meg egymást. Úgy tippelem, túl vannak már az aranylakodalmon. Egymást támogatva, lassan érkeznek. Ruhájuk jobb időkről árulkodik, valamikor még divatos, sőt elegáns lehetett a mostanra már elnyűtt, kopottas, ám makulátlanul tiszta öltözék. Tisztes szegénységben élők – ahogy a köznyelv ezt a szomorú állapotot nevezi. Nem szólnak egymáshoz, nincs is erre szükségük, hiszen egy-egy mozdulatból, szemvillanásból is tökéletesen megértik egymást. A bácsi sérült kezével (háborús emlék, netán asztalos volt, esetleg egy baleset nyoma?) fogja a néni ráncos kezét, látszik, a világ minden kincséért sem engedné el.

A várakozók helyet szorítanak a két idős embernek, jóllehet, nemigen fér el már két személy. A bácsi természetesen feleségének kínálja fel udvariasan a lehetőséget, bár ő a beteg. Végül valahogy mindketten helyet foglalnak, s csendes beszélgetésbe kezdenek. Szavaikból úgy tűnik, egy nem túl kellemes beavatkozás elé néz a „papa”. El kell távolítani egy protézist, s lehet, hogy ki is kell húzni a tönkrement fogat. A bácsin azonban nyoma sincs a feszültségnek, nyugtalanságnak. Halk szavakkal biztatja feleségét (!), hogy ne féljen, nem fog az annyira fájni, hiszen biztosan ügyesen megoldja majd a doktor úr. „Nem azért állította őt ide az Úristen, hogy fájdalmat okozzon, hanem, hogy segítsen nekünk. S különben is – mondja játékosan sértődötté változtatott hangsúllyal – tudod, hogy nemcsak a jót, hanem a roszszat is el kell fogadni az Úrtól. Hát hiába olvasom neked a Bibliát?” Majd huncutul, mosolyogva a nénire néz, aki aggódva fogja két keze közé párja kezét, és mosolyogva csak ennyit mond: „Igen, Papa, már megint igazad van.” Szeméből szeretet s nyugalom sugárzik.

Akik hallják a rövid párbeszédet, el-elmosolyodnak, néhányan – talán önkéntelenül – egyetértően bólintanak egyet. Hiszen két idős embertől kell leckét kapnunk arról, aminek nap mint nap, óráról órára, percről percre az eszünkbe kellene jutnia.

Nekem pedig az jut eszembe, hogy bizony milyen jó volna többször hallani ilyen okos beszédet, látni ilyen szépen megélt hitet. Azért az persze nem lenne baj, ha nem a fogorvosi rendelő előterében, hanem a hétköznapi élet egyéb színterein találkoznék vele.

Gyarmati Gábor