e-világ

Amikor egy új esztendő elkezdődik, senki nem tudja, milyen sorsot tartogat számunkra: életet hoz vagy halált, háborút vagy békét. 2003 első napjaiban, a háborús előkészületeket látva sokakat foglalkoztatott ez a – sajnos azóta is aktuális – kérdés szerte a világban. Én is ilyen gondolatokkal vettem kézbe január elsején az Útmutatót. A havi ige megnyugtatott: „Ezt mondta Isten: Szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet a világgal kötök.” (1Móz 9,13) Úgy éreztem, kaptunk egy hónap haladékot…

De a hírek azóta is a bevetésre váró (?) katonák, csapatok, harci eszközök számának folyamatos emeléséről szólnak. Elmúlt a január. A nyilatkozatok szerint februárban mindenképpen megindulnak a harci gépek. A békepárti tömegek, tudósok, egyházi vezetők hangja pusztába kiáltott szó maradt. Ki szólhat, ki tehet itt még valamit? Néma marad-e az Isten? – kérdeztem, és elolvastam a február 1-jei igét: „Minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz.” (Ézs 9,8) Úgy tűnt, nincs menekvés. Talán már ma elkezdődik. Ráadásul kis hazánk is túl közel került ahhoz a tűzhöz. A második aznapi ige világossá tette, hogy „csak” egy erőteljes – talán utolsó – figyelmeztetést kaptunk, van még lehetőség a visszafordulásra: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt 26,52) – szólt az üzenet. De hogyan érthetnék meg, hogyan hallhatnák meg a nyilvánvaló isteni intést ott, ahol a döntések születnek, hiszen az „élet és halál urai” most nem az evangélikus Útmutatót tanulmányozzák? Valami mégis félbeszakította a háborús tárgyalásokat. A tragédia megrázta az egész világot: a Columbia űrsikló hét emberrel a fedélzetén, 16 perccel a várható leszállás előtt darabokra hullott. Odaveszett sok nehezen pótolható érték, és odaveszett hét pótolhatatlan élet. Miért? Nem tudom. De azt vallom, hogy minden halálnak üzenete van. Most hét embert gyászol Amerika, Izrael és a megdöbbent tömegek. Nem lenne elég ez a hét? „Tedd viszsza a kardodat a helyére!” Lám, nem minden úgy alakul, ahogyan azt a hozzáértő emberek kiszámolják. Talán mégsem mi, emberek vagyunk az élet és halál urai. Ha a háború elindul, nem hét áldozata lesz egyik oldalon sem.

A hírek beszámoltak olyanokról is, akik a háztetőkön táncolva ujjongtak, mert az égiek megbüntették Amerikát. Nincs, nem lehet igazuk. A tragédiának az egész világot alázatra kell indítania, el kell gondolkodtatnia. Isten adta az életünket, csak ő veheti vissza. Bárki akarná is magáénak tudni a hatalmát, akkor is Ő az Úr. Amerika fölött, Taszár fölött, Palestine fölött – így hívják a városkát, mely fölött a Columbia tragédiája történt –, a világ fölött. Ő pedig nem akar háborút. Egykor Fiát küldte a földre és a halálba, hogy békességünk legyen. (Erről szólt aznap a másik útmutatói ige: Róm 5,6–11.) Talán most is azért engedett hét embert a halálba, hogy ne akarjunk több halált, hanem az életet, a békét válasszuk.

És ha valaki még mindig azt mondaná, hogy későn jött a figyelmeztetés, itt már az Isten sem segíthet, az olvassa el újra a február 2-i igét a Mk 4,35–41-ből, vagy gondoljon vissza az aznapi oltár előtti igére, amely ugyanazt a történetet írja le a Mt 8,23–27-ben! Jézus aludt a hullámok között hánykolódó hajóban, de amikor a tanítványok felébresztették, lecsendesítette a tomboló vihart. A kishitű, kételkedő, félelemtől reszkető tanítványok már azt hitték, hogy elvesznek. Mégis felébresztették Jézust, és Ő segített. Neki nem volt még késő.

Dr. Zsednai Józsefné