Keresztutak

Készülünk a Keresztény Nők Világimanapjára (III.)

Libanoni utcakép

Libanon nemzetiségi, faji és vallási szempontból sokszínű ország. Ez az adottság azonban konfliktusok kialakulásához vezethet. Az 1975-ben kitört polgárháború gyökerei is mélyebbre nyúlnak vissza. Libanonban 1926-tól alkotmányos demokrácia van, ami azt jelenti, hogy minden egyes etnikai és vallási csoport (18!) egyenlő jogokkal rendelkezik.

Ez az egyenlő részvétel a hatalom gyakorlásában és a politikában könnyen és sokszor sérül. Hiszen nemcsak a keresztények és a mohamedánok között vannak évszázados ellentétek, hanem mindkettőn belül is feszülnek véleménykülönbségek, s ezek is okai lehetnek az összetűzéseknek.

Ezt a belső sérülékenységet külső tényezők is fokozták. Izrael államának megalakulása óta palesztin menekültek érkeztek több hullámban az országba. Ma 400 000 menekültről tudunk, akik táborokban élnek. De nem csupán civilek, hanem fegyveresek is jöttek mind Palesztinából, mind Szíriából. A polgárháborút kirobbantó közvetlen ok 1975 tavaszán következett be, amikor keresztény katonák egy buszmegállóban 27 palesztint megöltek. Ezzel indult meg a fegyveres harc. Két nagy tábor képződött: a „Keresztény Libanoni Front”és a „Mohamedán Nemzeti Mozgalom”. Bejrút a polgárháború idején megosztott várossá vált, a keresztények a keleti, a mohamedánok a nyugati részbe költöztek. Az egyes táborokon belül is szakadások keletkeztek. A sikertelen közvetítési kísérletek után Szíria megszállta az ország északi és keleti felét, Izrael pedig a déli részt. Amerika és Franciaország is megkísérelt beavatkozni az eseményekbe, ám nem ért el eredményt. A helyzet egyre inkább elmérgesedett: a szemben álló frakciók változtak, s végül mindenki harcolt mindenki ellen.

Megrázó beszámolókat olvastam a borzalmakat átélőktől. Állandó élelem- és vízhiánytól szenvedtek, vagy a fertőzött víztől kisgyermekek százai pusztultak el. Családok szakadtak el egymástól, mindenki állandó bujkálásban és rettegésben élt. Végül 1989 őszén a szaúd-arábiai Taifban létrejött egy találkozó, melynek eredményeképp egyesség született a háború befejezéséről. Voltaképpen katonai és politikai patthelyzet állt elő, amelyben egyik fél sem győzött. 1990-ben végre elnémultak a fegyverek.

A polgárháború, amit csak elveszteni lehetett, százötvenezer ember életébe került. Ötszázezren sebesültek meg, tizenhétezer ember tűnt el, tizenháromezren viselnek maradandó sérüléseket. Másfél milliónyian hagyták el végleg az országot, 12 milliárd dollár az anyagi kár, kilencvenezer otthon pusztult el.

Hogyan élte túl Libanon népe ezt a tizenöt évig tartó pusztító, értelmetlen belháborút? Az ország a 60-as években „a Közel-Kelet Svájca” volt, tőkeerős, virágzó kereskedelemmel rendelkezett, lendületesen fejlődő, pezsgő életű, forgalmas városai voltak. Nyugati turisták ezrei keresték fel vonzó kulturális öröksége, szép fekvése és gazdasági fejlettsége miatt. Ez az ország még ma is a háború nyomait viseli. A tőkét nyugatra mentették, a turisták utazókedve is megcsappant. A szír és izraeli határok mentén felfegyverkezett csapatok őrzik a rendet, a mezőgazdasági területek műveletlenek, a vidéki lakosság elszegényedett. A munkanélküliség 15% feletti. Nem fejlődik az ipar, s az ott dolgozó munkások sem keresik meg a megélhetéshez szükséges pénzt. Sok diplomás és fiatal még ma is elhagyja az országot. Az egyik egyetem dékánja keserűen jegyezte meg: „Fiataljainkat a külföldnek képezzük ki, és a legfájdalmasabb, hogy a költségeket is mi fizetjük.” 25 év alatt Libanon elvesztette lakosságának egyharmadát. A kivándorlók 62%-a fiatal, és nagyobb részük férfi. Így veszítik el a keresztényeket is: 1975 és 2002 között a keresztény orvosok egyötödét, százával a jogászokat, professzorokat, írókat. Dél-Libanonban ennél is rosszabb a helyzet: a keresztény családok 76%-a hiába keresi megélhetését, ezért inkább emigrál.

Ebben az országban nemcsak az állam helyzete tűnik reménytelennek, de a kereszténység jövője is kérdéses.

Keveháziné Czégényi Klára