Keresztutak

Kivételes helyzetben vagyunk itt az oslói teológián, hiszen különféle nemzetiségű diákokkal, tanárokkal találkozhatunk. Élményeinkről, tapasztalatainkról beszélgetve sokszor nevettetjük meg – vagy éppen gondolkodtatjuk el – hallgatóságunkat.

Brazíliából érkezett vendégprofesszorunk és felesége a legutóbbi angol nyelvű áhítatot egy szemléletes képpel kezdték: ők, akik a meleg brazil tájakról érkeztek, nagyon nehezen szembesültek a norvég tél kihívásaival, és először szinte lehetetlennek tűnt számukra, hogyan tudnak majd a jeges, csúszós utcákon közlekedni. Persze könnyű a norvégoknak, akik itt nőttek fel – gondolták –, de mit kezdjen egy déli, akinek szülőföldjén a havazás szinte turistalátványosságnak számít?

Természetesen a helybelieknek is okozhatnak nehézségeket a téli útviszonyok. Nemrégiben tanúja voltam annak, ahogy egy kisgyermek nagy lelkesen elindult a jeges úton, ám megcsúszott és elesett. Fölállt, elindult, de ismét elesett. S mivel ez megismétlődött néhányszor, az édesanyja kinyújtotta felé a kezét, felsegítette, és megmutatta neki, hogyan lehet kikerülni a jeget egy hosszabb, de biztonságosabb útvonalon.

Istennel való kapcsolatunk sokban hasonlít ehhez a kisgyermekéhez. Saját utunkat akarjuk járni, mert elég okosnak tartjuk magunkat ahhoz, hogy eldöntsük, melyik a legrövidebb és legegyszerűbb út, pedig talán éppen a legfájdalmasabbra találtunk rá, amelyen könnyen megcsúszunk és elesünk. De feltekintve észrevehetjük mennyei Atyánk kinyújtott kezét, aki egy másik utat mutat, és így szól: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.”(Ézs 43,1–2) S bár ebben az ígéretben nincs szó konkrétan sem az oslói utcákat borító jégről, sem az aktuális magyarországi eseményekről, de biztosak lehetünk abban, hogy az Úr segítő kezét nyújtja felénk mindenkor.

Hulej Enikő