Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2003 - 7 - Kánon

Keresztény szemmel

Kánon

"Boldog, aki az Úr törvényében gyönyörködik, és az õ törvényérõl elmélkedik éjjel-nappal..."

A rendhagyó események gyakran lelassítják az idõt, kinagyítják, láthatóvá teszik a mindennapos dolgokat. Egy zuhanás pillanata alatt az ember az egész eseménysort végig tudja gondolni, bár a baleset ezzel sem válik elkerülhetõvé. Kivételes pillanatokban a rohanás lelassulhat, a felszínes nézés látássá nemesülhet.

Pár évvel ezelõtt egy derült õszi reggelen iskolába menet egy utcaseprõt pillantottam meg. Néztem, ahogyan unottan söprögette a hûvös-langyos október tarka avarját, s lelkemet rajta felejtettem. Körülötte a nyugodtan csipegetõ galamboknak eszükben sem volt közeledtemre elrebbenni, s én egy örökkévalóságig tartó pillanatra elfelejtettem, hogy az ezredvég nagyvárosi útjait rovom. Szavakban meg nem fogalmazódott áhítatot éreztem, ami azóta is (és bizonyára addig is) elõ-elõvesz, ha úton vagyok. Ezek örök pillanatok lettek a szívemben.

Akkor úgy éreztem: lehet, hogy az utcaseprõ nem tudja, de az egyik legáldottabb munka az övé. Folyamatos kapcsolatban van a teremtett világ isteni rendjével, változatosságával. Van-e, aki tarkábbnak láthatja az õszt, jobban fázhat télen, jogosabban várhatja a tavaszt nála?

Övé a hajnal, az ébredõ város. Tekintete kíséri iskolába a gyermekeket, munkába az embereket. A környék kutyái barátai lehetnek, s talán a madarakat is a nevükön ismeri, szólítja.

Bár természetjárásra ritkán nyílik alkalmam, de Isten szabad ege annak minden áldásával (hóval-hõvel) gyakran kísér, ha úti célomat gyalogosan közelítem meg. (Lassabb ugyan, mint jármûvön, de sokszor biztosabb, mint bekerülni az autók és buszok rengetegébe, tülekedni, bedugulni, türelmetlenkedni.) Szállásom Budán, életem nagy része Pesten lévén szoros barátság fûz a Lánchídhoz, melyen sokszor árusok ismerõs mosolya üdvözöl, s hazafelé bandukolva a budai Vár hívogat. Köszönõ viszonyban vagyok az alagúttal és a Margit híddal is. A Duna nekem csobog, ismerem a hegyek, s a Duna-parti fák millió színét, ahogy a napszak, évszak, ahogy az élet és a világ változik, és néha megleshetem titkukat. Nem órákat töltök el így, hanem végtelenül sok idõtlen pillanatot.

S így kezdem megérteni, hogy Istennél hogy lehet ezer esztendõ egyetlen pillanat, hogy lehet, hogy Nála nincs idõ. Õ, aki mindent teremtett, mindenen rajtahagyta az Egy Teremtõ kézjegyét. A változatlannak tûnõ hegyek vonulata elevenedik meg a felettük úszó felhõk örökké változó alakjában éppúgy, mint a lábai elõtt csobogó, hömpölygõ, áradó Duna egykor kék hullámaiban. Mindahányban egyazon forma végtelen variációja sejlik fel. Istennél egyszerre van jelen minden variáció, az Övébõl nyílik meg nekünk egy-egy változat, ahogy az élet hozza, ahogy Õ küldi. Madár- (vagy inkább Lánchíd-) távlatból a hegyoldal erdõnyi fáinak lombozata (télen ága-boga) is örök egy variáció éppúgy, mint a levelek erezete a közeli szemlélõnek. Megannyi ujjlenyomata a Teremtésnek, s mindez egyszerre, egyetlen pillanatba sûrítve.

Ám ebben a pillanatban nemcsak a minden, de a mindenkor is benne van. Míg én utamra indulok, keletebbre már leteszik a munkát, s ugyanabban az órában a „Kelõ Nap Országában” a természet nagy fúgakezdetét várják, hogy a szólamok egyre nyugatabbra haladva, fokozatosan belépve felépítsék az örök kánont, mely állandóságával nyújt biztonságot a végtelen variációk gyönyörû tarkaságában.

A kánon állandó, a lépték változó. Nap-és évszakok egymásutánja világunk más-más országában, kontinensén, földtekén követik egymást. A legnagyobb, számunkra legfontosabb lépték: amint a nemzedékek váltják egymást. Az ember élete Isten pillanata. Most születõk követik a távozóban lévõket, miközben az „Élet” címû fúga mindenkinél más-más résznél tart, változó hangnemekben, változó tempóban. Míg szívünkben friss gyászt hordozunk, egy kisgyermek mosolyog ránk az úton, s e kettõ fájdalmas ellentétét sokszor a könnyek is alig tudják feloldani.

„Az idõ a legjobb orvos” – hallható gyakran a közhely, de mi az idõ? Azt hiszem: zene, amelynek metruma, ritmusa idõfüggõ, de az a dallama is – hangok egymásutánja. Isten egyetlen pillanatában egyszerre minden benne van. Miként az esõ utáni aszfalt piszkos tócsájában látszik a szakadozó felhõk mögötti tiszta kék ég, úgy tûnik elõ a pillanat áldott sûrûje mögül Isten, akiben ez a sok szólam, tarka variációk örök-egyszerre jelen vannak.

Õ segítsen minél mélyebben átélni és megérteni, tisztelni és áldani, szeretni ezt a végtelen és egyetemes Harmóniát.

(Megjelent a Hang 1995. júniusi számában)

Kemény Ágnes