Keresztény szemmel

"Boldog, aki az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal..."

A rendhagyó események gyakran lelassítják az időt, kinagyítják, láthatóvá teszik a mindennapos dolgokat. Egy zuhanás pillanata alatt az ember az egész eseménysort végig tudja gondolni, bár a baleset ezzel sem válik elkerülhetővé. Kivételes pillanatokban a rohanás lelassulhat, a felszínes nézés látássá nemesülhet.

Pár évvel ezelőtt egy derült őszi reggelen iskolába menet egy utcaseprőt pillantottam meg. Néztem, ahogyan unottan söprögette a hűvös-langyos október tarka avarját, s lelkemet rajta felejtettem. Körülötte a nyugodtan csipegető galamboknak eszükben sem volt közeledtemre elrebbenni, s én egy örökkévalóságig tartó pillanatra elfelejtettem, hogy az ezredvég nagyvárosi útjait rovom. Szavakban meg nem fogalmazódott áhítatot éreztem, ami azóta is (és bizonyára addig is) elő-elővesz, ha úton vagyok. Ezek örök pillanatok lettek a szívemben.

Akkor úgy éreztem: lehet, hogy az utcaseprő nem tudja, de az egyik legáldottabb munka az övé. Folyamatos kapcsolatban van a teremtett világ isteni rendjével, változatosságával. Van-e, aki tarkábbnak láthatja az őszt, jobban fázhat télen, jogosabban várhatja a tavaszt nála?

Övé a hajnal, az ébredő város. Tekintete kíséri iskolába a gyermekeket, munkába az embereket. A környék kutyái barátai lehetnek, s talán a madarakat is a nevükön ismeri, szólítja.

Bár természetjárásra ritkán nyílik alkalmam, de Isten szabad ege annak minden áldásával (hóval-hővel) gyakran kísér, ha úti célomat gyalogosan közelítem meg. (Lassabb ugyan, mint járművön, de sokszor biztosabb, mint bekerülni az autók és buszok rengetegébe, tülekedni, bedugulni, türelmetlenkedni.) Szállásom Budán, életem nagy része Pesten lévén szoros barátság fűz a Lánchídhoz, melyen sokszor árusok ismerős mosolya üdvözöl, s hazafelé bandukolva a budai Vár hívogat. Köszönő viszonyban vagyok az alagúttal és a Margit híddal is. A Duna nekem csobog, ismerem a hegyek, s a Duna-parti fák millió színét, ahogy a napszak, évszak, ahogy az élet és a világ változik, és néha megleshetem titkukat. Nem órákat töltök el így, hanem végtelenül sok időtlen pillanatot.

S így kezdem megérteni, hogy Istennél hogy lehet ezer esztendő egyetlen pillanat, hogy lehet, hogy Nála nincs idő. Ő, aki mindent teremtett, mindenen rajtahagyta az Egy Teremtő kézjegyét. A változatlannak tűnő hegyek vonulata elevenedik meg a felettük úszó felhők örökké változó alakjában éppúgy, mint a lábai előtt csobogó, hömpölygő, áradó Duna egykor kék hullámaiban. Mindahányban egyazon forma végtelen variációja sejlik fel. Istennél egyszerre van jelen minden variáció, az Övéből nyílik meg nekünk egy-egy változat, ahogy az élet hozza, ahogy Ő küldi. Madár- (vagy inkább Lánchíd-) távlatból a hegyoldal erdőnyi fáinak lombozata (télen ága-boga) is örök egy variáció éppúgy, mint a levelek erezete a közeli szemlélőnek. Megannyi ujjlenyomata a Teremtésnek, s mindez egyszerre, egyetlen pillanatba sűrítve.

Ám ebben a pillanatban nemcsak a minden, de a mindenkor is benne van. Míg én utamra indulok, keletebbre már leteszik a munkát, s ugyanabban az órában a „Kelő Nap Országában” a természet nagy fúgakezdetét várják, hogy a szólamok egyre nyugatabbra haladva, fokozatosan belépve felépítsék az örök kánont, mely állandóságával nyújt biztonságot a végtelen variációk gyönyörű tarkaságában.

A kánon állandó, a lépték változó. Nap-és évszakok egymásutánja világunk más-más országában, kontinensén, földtekén követik egymást. A legnagyobb, számunkra legfontosabb lépték: amint a nemzedékek váltják egymást. Az ember élete Isten pillanata. Most születők követik a távozóban lévőket, miközben az „Élet” című fúga mindenkinél más-más résznél tart, változó hangnemekben, változó tempóban. Míg szívünkben friss gyászt hordozunk, egy kisgyermek mosolyog ránk az úton, s e kettő fájdalmas ellentétét sokszor a könnyek is alig tudják feloldani.

„Az idő a legjobb orvos” – hallható gyakran a közhely, de mi az idő? Azt hiszem: zene, amelynek metruma, ritmusa időfüggő, de az a dallama is – hangok egymásutánja. Isten egyetlen pillanatában egyszerre minden benne van. Miként az eső utáni aszfalt piszkos tócsájában látszik a szakadozó felhők mögötti tiszta kék ég, úgy tűnik elő a pillanat áldott sűrűje mögül Isten, akiben ez a sok szólam, tarka variációk örök-egyszerre jelen vannak.

Ő segítsen minél mélyebben átélni és megérteni, tisztelni és áldani, szeretni ezt a végtelen és egyetemes Harmóniát.

(Megjelent a Hang 1995. júniusi számában)

Kemény Ágnes