Napról napra

Vigyázz, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen! Lk 11,35 (Péld 4,18; Mt 20,1–16a; 1Kor 9,24–27; Zsolt 60) A Világ Világossága megvilágítja és beragyogja az életünket, elkergeti a sötétséget. Ezt a világosságot kell sugároznunk a világba, hogy mások is lássák, és az ő életüket is beragyoghassa ez a fény. Ám vigyáznunk is kell erre a törékeny ragyogásra, mert ha elalszik a fény bennünk, mélységes és sötét űr lesz a helyén, amelyet semmi más nem tölthet be.

Péter odament Jézushoz, és ezt kérdezte tőle: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Jézus így válaszolt: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” Mt 18,21–22 (Hós 6,4; Lk 19,1–10; Róm 9,6–13) Emberek vagyunk, esendők. Nem akarunk, mégis oly sokszor elbotlunk. Hűségesek akarunk lenni Urunkhoz, mégis azon vesszük észre magunkat, hogy újra és újra vétkezünk ellene. De Ő újra és újra mentő szeretetével fordul felénk, megbocsát, és új lehetőséget ad. Ha ezt elfogadjuk Istentől, hogyan tehetnénk meg, hogy nem bocsátunk meg embertársainknak, akár hetvenszer hétszer, akár még annál többször is?

A varázslók megcsalnak látomásaikkal, haszontalan álmokat beszélnek el, és amivel vigasztalnak, mit sem ér. Zak 10,2 (1Thessz 5,21; Zsid 12,12–27; Róm 9,14–29) Keressük a biztos fogódzókat ebben a gyorsan pörgő világban. Jó lenne tudni, jó úton haladunk-e, amelyen tényleg elérünk a célunkhoz. De hogyan tudunk eligazodni, ha a feketéről naponta halljuk, hogy fehér, és a könnyen elérhető fogódzók gyorsan kicsúsznak a kezünkből? Egyetlen igazi viszonyítási pontunk van, amelyhez mérve mindenről kiderül, hogy jó-e vagy rossz, és az Jézus Krisztus.

Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ. Zsolt 121,3 (Jak 4,5–6; Mt 10,40–42; Róm 9,30–10,4) Háborúk dúlnak, és betegségek gyötrik az emberiséget. Félünk, szorongunk, mert nem tudhatjuk, mi vár ránk holnap. Nem akarunk embertelenül szenvedni, és nem akarjuk szeretteinket szenvedni látni. Egyetlen pajzs van, ami megvéd a rettegéstől: a hit. Tudnunk és hinnünk kell, hogy Őrizőnk minden lépésünket kíséri, és ha belekapaszkodunk, nem eshetünk el, bármilyen útra tér is életünk!

A ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Ézs 55,8 (Mt 2,12; 1Kor 3,/1–3/4–8; Róm 10,5–13) Ha Istenre gondolunk, ember formájúnak véljük. Nagy szakállú, ősz öregember jelenik meg előttünk, ha elképzeljük. Azt hisszük, úgy gondolkodik, mint mi, és az emberi logika szerint cselekszik. Pedig nem. Az isteni gondolkodást és utat Jézus Krisztusban ismerhetjük meg, akinek gondolatait és minden cselekedetét a szeretet irányította.

Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. Zsolt 103,15–16 (1Kor 15,51; Jn 2,13–22; Róm 10,14–21) Egy, az ókort kutató történész azt nyilatkozta egyszer: aki ilyen régi dolgokkal foglalkozik, az rájön, hogy a mindennapok kis problémái mennyire jelentéktelenek, ha ekkora távlatban szemléljük őket. Próbáljuk megmérni az élet dolgait, s csak azt komolyan venni, ami az évszázadok távlatában is érték marad!

Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak kegyessége hiábavaló. Jak 1,26 (Zsolt 19,15; 1Kor 1,26–31; Róm 11,1–10) Nagy hatalma van a szónak. Hegyes nyíl, amellyel ölni is lehet. Cirádás szavakkal hízeleghetünk, becsaphatunk másokat. De még önmagunkat is: szavakból légvárat építhetünk, amely aztán maga alá temet minket. Istent azonban nem lehet becsapni, mert Ő átlát a szavakon, és a szív szándékát nézi.

Sánta Anikó