e-világ

Ismeretes, hogy küszöbön áll az Alkotmánybíróság állásfoglalása – többek beadványát követően – az eutanázia kérdésében. Feltehetően ezzel is összefügg, hogy a Magyar Bioetikai Társaság legutóbbi tudományos ülésén úgy döntött, hogy elnökségük maga is készít egy állásfoglalást "az emberi élet végével kapcsolatos egyes bioetikai problémákról", és azt megküldi kompetens személyeknek, illetve fórumoknak. Így megkapták az állásfoglalást a történelmi egyházak is.

Nyilvánvaló, hogy az Alkotmánybíróság álláspontjának megismerése után is szükséges lesz az egyházi vélemények megfogalmazása, bár bízvást reméljük – és ebben megerősít a Magyar Bioetikai Társaság gondolatmenete –, hogy az Alkotmánybíróság is az élethez való jogot tartja majd meghatározónak. Az eutanázia – vagy a leginkább elfogadott magyar kifejezés szerint: a kegyes halál – ügyében megszólaló jogászok két alapjog, az élethez és az emberi méltósághoz való jog esetleges ütközését fejtegetik.

Ebben az a csapda, hogy el lehet jutni oda: bármennyire alapvető az élethez fűződő jog, elképzelhetőek, illetve tapasztalhatóak olyan esetek, amikor a beteg életben tartása – nyersebben fogalmazva: mindenáron való életben tartása – sérti az emberi méltóságot. Magatehetetlen, kiszolgáltatott helyzetben is meg kell adni az embernek a választás lehetőségét, és ha úgy dönt, át kell segíteni orvosi közreműködéssel a halálba.

Ezért is nagyon lényeges, hogy az említett állásfoglalás elutasítja az eutanázia minden formáját. Szépen bizonyítja, hogy az eutanázia ellentétes az orvosi esküvel, az orvoslás és az egészségügy alapvető feladataival és céljaival, a bioetika alapelveivel. Elutasítja az úgynevezett direkt, indirekt, aktív, passzív eutanáziát és az asszisztált öngyilkosságot.

Érdekes, hogy érvelésükben legtöbbet a szenvedés kérdésével foglalkoznak, úgy vélve, hogy az eutanázia mellett kiállók leginkább a nem gyógyítható betegségek okozta szenvedéstől való megszabadítást várják a kegyes haláltól, illetve az orvostól. Ez félreértés, hiszen a lélek kínjának mérséklése vagy megszüntetése nem orvosi feladat. Az orvos kompetenciája – az állásfoglalás szerint – a test kínjának, a fájdalomnak a csillapítása, valamint a testi és pszichés betegségek, károsodások lehetőség szerinti gyógyítása, gyógykezelése, gondozása. A bioetikai állásfoglalás tehát azt hangsúlyozza, hogy az orvos hatáskörébe tartozik a fájdalomcsillapítás, és ez ma szinte minden esetben lehetséges.

A félreértés abból ered, hogy az esetek egy részében valóban a betegségek okozzák a szenvedést. Az ember testi-lelki szenvedése azonban igen sokféle okra vezethető vissza. Ezek enyhítése, megszüntetése nem az orvos feladata, bár számos esetben a gyógyítás természetesen a szenvedés csökkenését vagy megszűntét eredményezi.

Az állásfoglalás megfogalmazói kitérnek – és itt egyházi intézményekre is hivatkoznak – azokra, akik a legsúlyosabb betegeket önfeláldozóan ápolják, akiknek a példája bizonyítja, hogy ahol emberség és szakmaiság együtt, magas szinten jelentkezik, ott sem a betegek, sem a környezet részéről nem nyilvánul meg az eutanázia iránti igény.

A dolgok bonyolultságát mutatja ugyanakkor, hogy a Magyar Bioetikai Társaság szükségesnek tartja, hogy fellépjen az úgynevezett terápiás túlbuzgóság ellen. Ez a fogalom az értelmetlen, a tényleges haszonnal nem járó, a beteg életkilátásait nem javító, makacsul végzett, rendkívüli, aránytalan beavatkozásokat jelenti. Azaz a terápiás túlbuzgóságon a bioetika a felesleges, a hatástalan, a nagyon valószínűtlen eredményű, a károsító, a lehetetlen, a reménytelen, az elérhetetlenül drága kezelést érti. A terápiás túlbuzgóságot a beteg és a kezelés lehetőségeinek a túlbecsülése, egyfajta „csodavárás” motiválja. Ehhez járulhat a környezet nyomása, mely nem tudja a szeretett személy távozását elfogadni. Külföldön is gond az emberi élet végének szakmai, etikai és jogi problematikája, az orvosi ténykedés nem kívánatos vadhajtása, a defenzív medicina. Mindezek benne rejlenek a terápiás túlbuzgóságban.

Ma sokan éppen emiatt követelik az eutanázia engedélyezését, a másik oldalon viszont a terápiás túlbuzgóság kerülését is eutanáziának vélik.

Végül az állásfoglalás a méltóságteljes halált helyezi előtérbe. Ez az ember szerető végigkísérését jelenti az utolsó úton. Rendes, arányos gyógykezelést, fájdalomcsillapítást, gondozást, a beteg odaadó ápolását, kerülve mind az eutanáziát, mind a terápiás túlbuzgóságot.

Magam emberként és orvosként is egyértelműen ellenzem az eutanázia minden formáját. Azért is igen lényeges a Magyar Bioetikai Társaság orvosok által megfogalmazott álláspontja, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy az orvosok semmilyen törvényi felhatalmazással nem olthatnak ki emberi életet. Ezért is kétséges, hogy kinyithat-e bármilyen zsilipet az Alkotmánybíróság.

Amúgy is az értéktorzult társadalomban sokszor igen nehéz az idős emberek élete. Eddig csak az orvosi megfontolásokat tárgyaltuk, azonban sajnos vannak sokkal mélyebb összefüggések is. Az eutanázia engedélyezése ugyanis megnyitná az utat azok előtt, akik idős hozzátartozójuk távozásától várják anyagi helyzetük javulását. Nincs olyan szabályozás, amely kizárná a visszaélés lehetőségét. Nem véletlen, hogy a bioetikai problémák az élet kezdetén és végén sűrűsödnek. Egy társadalom minőségét az is jelzi, hogyan bánik az öregjeivel. Az orvostudomány fejlődése ellenére – vagy talán részben épp a fejlődés miatt is – sokszor nem könnyű a korrekt szakmai álláspont a végstádiumban lévő vagy annak látszó beteg kezeléséről. Meg kell hagyni ezt a nehéz ügyet az orvosi szakmai felelősség területén, egyértelművé téve az etikai oldalt. Ezt fejezi ki a Magyar Bioetikai Társaság állásfoglalása, mely érzékelteti a valódi feszültségeket. A keresztény ember, a keresztény orvos álláspontja csak az élet védelmét képviselheti. De úgy vélem, ebben a kérdésben a nem hívő orvosok sem gondolkodhatnak szakmájuk talaján másként. Ezért is remélem, hogy ezúttal elkerülhetjük a társadalmi megosztottság veszélyét, sőt az etikai elvek megszilár- dulása kohéziót is jelenthet.

Dr. Frenkl Róbert