Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Ismét véget ért egy sorozat a Liturgikus Sarokban, melyben az istentisztelet egyes alkotóelemeit vettük szemügyre. Közel egy esztendőn át hétről hétre próbáltunk elmélyedni a részletekben.

Sorra vet tük, mit is jelent az Introitus zsoltár, a Kyrie, a Gloria, a Credo, miért mondjuk a kollekta imádságot, miből áll az igei rész, hogyan formálódik az úrvacsora rendje, milyen énekek szövik át az istentiszteletet és így tovább... Látszólag a sor végére értünk. Szándékunk szerint érintettünk mindent, amit fontosnak tartottunk. Most, a leltárkészítésnél mégis előbukkannak apró, ám lényeges elemek. Ezért – mintegy „utójátékként” – a mostani és az elkövetkező néhány számunkban margójegyzetek következnek. Talán lehetne ezeket is külön egységként kezelni, de úgy érzem, szorosan hozzátartoznak az eddigiekhez.

A margójegyzetek alapanyaga az egyház életéből származik, hiszen az országot járva, sok gyülekezetben megfordulva – éppen a Liturgikus Sarokban leírtak nyomán – érzékenyebbé válik az ember a finomságokra. Előfordulhat, hogy egy-egy margójegyzet ismétlésnek tűnik majd az Olvasó számára. De az is megeshet, hogy egy teljesen új kő épül be a mozaikképbe – amiről kiderül, hogy nem teljesen új dologról van szó, hiszen folytatja, gazdagítja a már olvasottakat. Lássunk tehát néhány konkrét példát!

Ne legyen az Atya Fiú, Szentlélek nevében... „Rögeszménk” az istentisztelet kezdőmondata! Hivatkozhatnánk arra, hogy az Agenda előírását be kell tartani. Azonban itt nem parancsszóról, az Agenda-szerkesztők önkényéről van szó, hanem teológiai kérdésről. Többször leírtuk, most megismételjük a liturgia világának egyik legfontosabb alapelvét: ha megszólal az Isten, akkor ne gyengítsük szavát mindenféle emberi óhajjal, vággyal. Mást jelent az, hogy „legyen ez a mi istentiszteletünk az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” és mást, ha az Isten nevének segítségül hívásával bejelentjük, hogy mindaz, ami most kezdődik, nem az egyház, nem a lelkész, hanem „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!” történik. Ugyanez vonatkozik a dicsőségmondásra. Övé a dicsőség, és nem csupán mi óhajtjuk azt, hogy „dicsőség legyen az Atyának...”. A lelkészeknek, kántoroknak erre a nem jelentéktelen különbségre újra meg újra tudatosan figyelniük kell. De tudatosan kell a gyülekezetnek is várni ezt. Ne egy emberi találkozó legyen az istentisztelet, hanem olyan Isten-ember, ember-ember találkozó, ahol Isten nevében kezdődik és zajlik minden, és Isten életet teremtő áldása zárja az együttlétet.

A csendes imádság A csend a liturgia fontos alapeleme. (Zene, liturgia sincs csend nélkül.) A csend – akár imádkozó, akár meditációs vagy más jellegű – nagy ajándék, de el is lehet rontani. A süket, üres csend nem épít. Csak a találkozás, az ige által elindított Isten-közelség csendje épít, gazdagít, segít. Hogy mi minden hangzik el a csendes párbeszédben, hogy merre száll a gyülekezet tagjainak gondolata, ki tudja… Csak a szíveket vizsgáló Úr. Ezért fontos, hogy a csendes imádságoknak ne csupán jó bevezetője legyen (pl. „Vigyük csendben Isten színe elé egyéni kéréseinket, hálaadásunkat...”), hanem lezárása is. Mostanában többször hallottam, hogy a csendet egy „ámen” szakítja ketté, fejezi be. Talán megfontoltabb lenne az ámen előtt Isten meghallgató jóságára apellálva egy imádságzáró mondatot megformálni (pl. „Köszönjük, Urunk, hogy figyelsz szívünk ki nem mondott imádságára is.” stb.)

Az imádságok megszólítottja Bár óvunk mindenkit a liturgikus keretek közt elmondott szabad imádságtól (sok pongyolaság, Isten ügyéhez méltatlan forma és megfogalmazás „bánja” az ilyet), mégis elkerülhetetlen, hogy néha – a helyzetből adódóan vagy a Lélek indításától saját szavainkkal fogalmazzuk meg imádságunkat. Ilyenkor ügyeljünk arra, hogy a megszólítás és az imádság mondatai összhangban legyenek egymással. Meglehetősen furcsa, ha a Jézust megszólító könyörgés végén egyszer csak ez a formula hangzik el: „Jézus nevében kérünk...” Aki mondja, nem is mindig gondol bele. Aki pedig hallja, lehet, hogy igen. Imádságunk hitelét érintheti az ilyen „baki”!

Ezúttal csak három margójegyzetet róttam papírra. Ezt követően szót ejtenénk, együtt gondolkodnánk még a hitvallások sokféleségéről, az istentisztelet keretében zajló úrvacsoráról, néhány elvi és gyakorlati kérdésről.

Majdnem véget ért egy sorozat – mégis folytatjuk. A Liturgikus Sarok hasábjain eddig megjelent közel 150 cikket – reménységünk szerint – hamarosan viszontláthatjuk könyv formájában is. (A Luther Kiadó pünkösdre tervezi megjelentetését.) A téma tehát izgalmas, az apróságok pedig fontosak. Nem csak a szólás igaz: „az ördög a részletekben található”. Sokszor az áldás is. Ezért érdemes figyelnünk ezekre a semmiségnek tűnő ügyekre. Ezt tettük most is, és ez vár ránk az elkövetkező hetek írásaiban is.

Hafenscher Károly (ifj.)