Keresztutak

Készülünk a Keresztény Nők Világimanapjára (IV.)

Libanon – egy kis ország, egy ország – telve szépségekkel a Földközi-tenger partján, egy ország – amelynek cédrusaiból épült a jeruzsálemi templom, egy ország – amelynek útjain Jézus járt, egy ország – ahol az iszlám elterjedt, egy ország – ahol keresztes lovagok hódítottak, egy ország – ahol sok vallás követője él együtt, egy ország – ahol összeomlott az egyensúly, egy ország – amely a nagyhatalmak játékszere, egy ország – amely "konkurenciája" a különböző istenhiteknek, Libanon – egy kis ország telve szépségekkel a Földközi-tenger partján.

Az imanapot előkészítő programfüzetben olvastam ezt a költői, rövid és mégis mindent magában foglaló „történelmi áttekintést” Libanon múltjáról és jelenéről, mely egyúttal választ is ad a sok meglévő feszültség forrására.

Vallások „családfája”

A következőkben elsősorban a Libanonban található különféle vallásokat szeretném röviden bemutatni.

Mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznom, hogy Libanonban az egyes emberek élete úgy tagolódik be a társadalomba, hogy mindenki egy kis család, egy nagycsalád, egy törzs és végül egy vallási közösség tagja. Más szóval identitásukat az határozza meg, hogy valaki protestáns, maronita vagy éppen mohamedán családból származik. Ez már gyermekkorban, az iskolaválasztásnál is megjelenik, és folytatódik a tradicionális társadalmi kapcsolatok ápolásával és a párválasztással.

A konzervatív mohamedán vallás még ma is tiltja a vegyes, keresztény–muzulmán házasságokat.

A vallási közösség, amelyhez a család tartozik, sokkal döntőbben befolyásolja a társadalom életét, mint a nyugati országokban. A keresztény egyház is meghatározó szerepet vállal az iskolai nevelésben és a szociális ellátásban. A katolikus egyházak 5 egyemet, 350 magániskolát tartanak fenn, amelyekben 150 000 keresztény, 50 000 mohamedán fiatal tanul, és 32 000 tanárt képeznek. A politikai hatalom a vallási közösségekre épül, ezek békés együttélése garantálja az ország jólétét. Az államelnök mindig a maronita egyház tagja.

A keresztények évszázadok óta együtt élnek a mohamedán közösségekkel. Jól példázza ezt, hogy templomok és mecsetek legtöbbször egymás mellett állnak. A közös múlt, az arab nyelv és kultúra az alapja mindennek.

A kereszténység

A Libanonban immár kétezer éve honos kereszténység legfőbb meghatározói a Szentföld közelsége, az őskereszténységgel való kontinuitás, a máig élő őskeresztény liturgikus formák, a szent helyek őrzése és a keresztény mártírok emléke.

Kezdetben két fontos keresztény központ volt: Jeruzsálem és Antiókhia, mint a hellenista görög nyelvű és a szír hátterű, arám nyelvű közösségek városai. Így alakult ki később a görög-ortodox egyház Bizáncban és a szír ortodox egyház Antiókhiában. Ez utóbbiból származik az úgynevezett maronita egyház, mely nevét az alapító Marion szerzetestől kapta, és a 7. században Libanon legnagyobb és legbefolyásosabb egyháza lett. Az arabok terjeszkedésével a maronitákat elűzték Szíriából. Libanon hegyvidékén találtak menedéket, ahol számos kolostort építettek. Később a maroniták unióra léptek Rómával.

A keleti ortodox egyháznak több ága van: a görög ortodox, a szír ortodox és az örmény ortodox egyházak. Ez utóbbiak 1915-ben a török üldözések idején menekültek el hazájukból.

Libanonban protestáns felekezetek is vannak. A 150 évvel ezelőtt indult amerikai és európai missziói munka nyomán Bejrútban és másutt is evangélikus, illetve presbiteriánus gyülekezetek alakultak. Jelentős szerepük van az oktatásban: a híres bejrúti egyetemet is a presbiteriánus misszionáriusok alapították.

Az ökumenikus mozgalmak hatására 1974-ben megalakult a Közép-keleti Egyháztanács, amelynek 1990 óta minden libanoni keresztény felekezet tagja.

Szeretnék újra visszautalni azokra a károkra, amelyeket a polgárháború a keresztény közösségekben okozott. Óriási kivándorlási hullám indult meg: Libanonban a keresztények száma 45%-ra csökkent. Ma a világ minden táján élnek libanoni keresztények: Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában, Nyugat-Afrikában és Nyugat- Európában. Ezért vált kétségessé szülőföldjükön a kereszténység jövője.

A mohamedanizmus

Libanonban a mohamedanizmus három csoportja él együtt a keresztényekkel: a szunniták, síiták és a drúzok.

A szunniták. Ez az irányzat az iszlám 622-es térhódításával ért el Libanonba. Csapataik megszállták a Bekaa völgyét, a tengerparti városokat, Tripolit, Bejrútot, Szidónt és Baalbeket. Szokásaik, vallási kötelezettségeik, tradícióik és hitük Mohamed tanítására épült, de tiszteletben tartották a szájhagyományokat – az ún. szunnát – is. (Nevük innen származik.)

A szunniták főleg városokban élnek, a középső és felső társadalmi körökhöz, a gazdag réteghez tartoznak. Kevés gyermekük van, ezért számuk is alacsony. A lakosság 20%-át teszik ki. Kézművességgel és kereskedéssel foglalkoznak. Az asszonyaik az északi vidéken inkább a háztatásokban dolgoznak, a városokban azonban egyetemet is végeznek, és hivatást vállalnak. A maronita államelnök mellett a miniszterelnök mindig szunnita. A polgárháború idején a szunniták a keresztények ellen, a palesztinok mellett harcoltak. A palesztin menekültek 90%-a szunnita.

Síiták. Az előzőkkel ellentétben a síiták a 8–10. századig több hullámban érkeztek Irakból. Jobbára földműveléssel foglalkoznak, Dél-Libanonban a Bekaa völgyén és Nyugat-Bejrútban élnek. Számuk gyorsan növekszik, minden családban sok a gyermek. A mohamedán vallási közösségek közül ők vannak a legtöbben, a lakosság 33%-át teszik ki. Szociális ellátottságuk alacsony. Ők az első három kalifát nem tekintik Mohamed törvényes utódainak, csak a próféta tanítását fogadják el, a hagyományokat elvetik. (A síita szó a Siat Ali: Ali kalifa pártja kifejezésből ered.)

Meg kell említenünk egy szervezet nevét, melyet a napi politikából mindnyájan ismerünk: Hitzbollah (Isten pártja). A szintén síita irányzathoz tartozó tömörülés 1982-ben, az izraeli invázió idején alakult, és Dél-Libanon felszabadításáért harcolt. A polgárháború végén a mozgalom kettévált: egy katonai és egy politikai ágra. A Hitzbollah intenzív szociális munkát végez – kórházakat, árvaházakat, rehabilitációs intézményeket, iskolákat alapít és üzemeltet –, éppen ezért a sokat szenvedett nép támogatását élvezi.

Drúzok. Megalapítójukról, Daraziról nevezik magukat. Kialakulásuk 1010-re nyúlik vissza. Egy egyiptomi irányzathoz tartoznak, tanításukban keverednek a gnosztikus, platonista elemek, de a lélekvándorlásban is hisznek. A mohamedanizmus szakadár ágához tartoznak. Számuk kicsiny, a lakosság 4%-a.

A polgárháború idején a drúzok a szunnitákkal együtt harcoltak a keresztények ellen. Shuf vidékén sok keresztény falut romboltak le, és űzték el lakóikat. A polgárháború elmúltával a kormányzat elrendelte a lakosság visszatérését, s megindult a falvak újjáépítése.

1993-ban a maronita püspök karácsony ünnepére meghívta a drúzokat, és együtt ünnepeltek. Ez a gesztus a jövőbe mutat: az ellentéteket békés úton lehet elrendezni. Ma a drúzok és a keresztények együttélése jó úton halad.

Keveháziné Czégényi Klára