Liturgikus sarok

Margójegyzetek 2.

Amint arról Olvasóink előző számunkból értesülhettek, új sorozatot kezdtünk rovatunkban „Margójegyzetek” címmel. Ezeket a margójegyzeteket akár megjegyzéseknek is nevezhetnénk. Ám én tudatosan nem használom ezt a szót. Sokan tesznek ugyanis megjegyzést a liturgikus megújulásra. Egyik-másik el is jut azokhoz, akik felelősek az ügyért, de többnyire csak hallomásból, indirekt módon értesülnek róluk, úgy, hogy hiányzik belőlük a közvetlen, testvéri megszólítás, az alapos indoklás, a párbeszédkészség, a kreatív továbbgondolás. Bárcsak valóban sokféle módon, igazán építően hangoznának el ezek az észrevételek! Az istentiszteleti élet – és vele, általa, mellette az egyház megújulásának – ügye emberileg nézve csak akkor halad előre, ha tudunk együtt tanulni, amihez nélkülözhetetlen a megjegyzések helyetti nyílt párbeszéd.

Az elmúlt héten már néhány részlet napirendre került. Az egyik az állandóan kísértő „legyen” szócska törlésével volt kapcsolatos. A másik a csendről, csendes imádságról, a harmadik az általános könyörgések „címzettjéről” szólt. Ma újabb két „apróságot” veszünk nagyító alá.

A hitvallások sokfélesége – akár énekelve is A credo – bármely formájában – válasz az Isten megszólító igéjére, ugyanakkor istendicséret, -magasztalás és -imádás is. Ezért mondja a közösség, az egész gyülekezet együtt. Reménységünk szerint az új rendben az igehirdetés után hangzik majd el (ennek indoklására később még visszatérünk), úgy, hogy egy erre felkészült gyülekezeti tag fogja kezdeni. A két ősi hitvallás – az Apostoli és a Niceai – egyaránt szerepel az Agendában és az énekeskönyvben is. Természetes, hogy az Apostoli hitvallást többen ismerik. Aki azonban megismeri és végiggondolja (végigimádkozza) a Niceai hitvallás mondatait, hihetetlen gazdag kincsesbányára lel. Nagyszerű változatosságot hoz a gyülekezeti életbe, ha a kettőt felváltva használják. Sőt ez a váltakozás segít elkerülni az egyik legszörnyűbb veszélyt: a megüresedést, a motorikus mondást. Azt hiszem, mindannyian tapasztaltuk (önmagunkon is), hogy kiüresedik néha a hitvallás: csak mormoljuk, bele sem gondolva abba, mit is mondunk. A hitvallások váltogatásánál jobban kell figyelni... És még egy fontos tényező: hangosan mondjuk! Annak is, aki mondja, annak is, aki mellette áll, fontos ez! Ha nem motyogjuk, hanem határozottan mondjuk, magunkat is, a velünk mondókat is erősítjük.

Hadd hívjam fel a figyelmet arra, ami Luther és a reformáció korában élők számára természetes volt, ám ma sokszor elfeledjük: lehet a hitvallást énekelni is. No nem csak úgy, hogy a régi gregorián credót a pap intonálja, és a kórus folytatja. Úgy is, hogy hitvalló énekeink kerülhetnek a „hiszekegy” helyére.

Tudom, nehéz – bár nem megtanulhatatlan – Luther hitvalló éneke, a „Mi valljuk, hiszünk Istenben” (EÉ 247). De ezen kívül hitvallásként énekelhetjük a 248-as, a 251-es vagy a 253-as éneket is. És ezzel nem értünk a sor végére... Csupán néhány „praktika” hitvallásunk komolyan vételére és testileg-lelkileg aktív gyakorlására.

Az istentisztelet keretében zajló úrvacsora – maradjunk együtt!

Az úrvacsora szerves része az istentiszteletnek. Akkor is, ha máshogy gyakoroltuk évtizedeken keresztül. Nem a „futottak még” kategóriába tartozik, hanem az egyház életének lényegéhez, alapelemeihez (akár részt veszünk az asztalközösségben, akár „csak” a hallgatók közösségében maradunk). Ezért lenne fontos az, hogy akkor, amikor az istentisztelet igehirdetési részének rendjét megszakítás nélkül követi az úrvacsora (egyre több helyen gyakorolják így – nagyon helyesen), ne menjenek el a gyülekezet úrvacsorával nem élő tagjai. Szükségmegoldás volt az, amikor befejeződött az istentisztelet, és néhányan ott maradtak az úrvacsorai közösségre. Ahogyan az sem természetes, hogy az úrvacsorával egybeépített istentiszteleten az úrvacsorával nem élők áldás nélkül felállnak, és elmennek az istentisztelet „közepén”. Az, aki nem vesz úrvacsorát, még tud imádkozni, „hátteret biztosítani” azoknak, akik az oltárhoz mennek. (A lelkész a hirdetésben akár imaszándékokat, -témákat is megjelölhet. Van miért, van kikért imádkozni!) Egyes gyülekezetekben pedig ezt az időt énekléssel töltik ki. Ez is lehet szolgálat a nem úrvacsorázók részéről. Az úrvacsorai liturgiában elhangzó igei mondatok, imádságok, istendicséretek pedig építik a „csak a fülével” résztvevőt.

Hafenscher Károly (ifj.)